Bűn az, ha valaki önkezével vet véget az életének. Van erkölcsi és társadalmi joga egy embernek ahhoz, hogy saját maga döntse el, hogy meddig kíván élni?
Önzőnek és gyávának tartják azt, aki öngyilkos lesz. Az egyetlen kivétel talán csak a gyógyíthatatlan és fájdalmas betegségben szenvedők eutanáziája, vagy öngyilkossága. De miért? Miért önző és gyáva valaki ezért? Azért mert fájdalmat okoz a szeretteinek? A család nem önző talán ilyenkor azzal, hogy úgy "várja el" valakitől, hogy szenvedve éljen? Nem önzőség boldogtalanként "éltetni" valakit? Semmiképp nem is gyávaság. Elképesztően nehéz megtenni, hiába akarja is valaki. Az életösztön gátjait nehéz áttörni. Közel olyan érzés, mint visszatartani a levegőt. Előbb utóbb előjönnek a reflexek, nem tudod irányítani tovább a tested, az életösztön legyőz. Könnyebbnek sem nevezhető út, mert abban a pillanatban, sőt abban az időszakban, amikor valaki már erre készül, nehéz döntést kell meghozni. Lemondást mindenről. Meg kell küzdeni a lelkiismerettel is, mert tudja az illető, hogy fog szomorúságot okozni másoknak. Olyan utat választ, ahonnan nincs visszaút.
A társadalom jelenleg csak a fizikai fájdalmat fogadja el egyedüli indokként a halál választására. De a lelki, szellemi fájdalom jobb talán? Vagy könnyebb? Vagy az az indok a kettő megkülönböztetésére, hogy a lelki fájdalmon lehet segíteni? Mert az idő minden (lelki) sebet begyógyít? Hazugság. De ha így is lenne, hagy döntsem el én, hogy akarok szenvedni egy esetleg bekövetkező változásig. Aminél az sem biztos, hogy eljön valaha egyáltalán, és ha el is jön, mennyire lesz jó, tartós és fájadalommentes, esetleg még boldog időszak is.
Úgy vélem, az aki belekóstolt már az öngyilkos-gondolatok időszakába, sosem lesz teljesen kigyógyulva ebből. Pontosítanék: kevés az esély a teljes, vagy közel teljes rendbejövetelre. Minél fiatalabban él át valaki hasonlót, annál könnyebb, minél idősebb valaki, annál nehezebb túlélni ezt, és utána is megtartani a lelki egyensúlyt. Olyan sebek keletkeznek, amiket nem lehet begyógyítani. Ezek olyan hegek, amiket az idő nemhogy nem forraszt be, sokkal inkább mélyíti. Minél tovább él valaki a sötét gondolataival, annál nehezebb abból kijönni. Mindig ott lesz benne a fájdalom emléke, az hogy ki tudja mikor fog visszaesni. Egy időzített bomba, ami ki tudja mikor és milyen hatásra robban. Lehet ez egy apró sikertelenség az életben, a hatás kiszámíthatatlan. Ki az, aki egy olyan emberre bízza a saját életét, aki olyan emberhez köti a jövőjét, aki ilyenen átment korábban? Ki bízna meg egykori öngyilkos jelöltben? Kevesen, talán csak a sorstársak. De két ketyegő bomba egymás mellett? Persze nem kell ezt reklámozni. De egy őszinte kapcsolatban erre fény derül. Aki maga alatt van, azon látszik.
Az elmúlt kb. 1 hónapban vagy 4-5 alkalommal volt dolgom Dunaharaszti irányába. Ezzel önmagában nem lenne baj, de az a hely, kötődik Hozzá. A főútról látni a házat, ahol lakott. Ahol annyiszor voltam én is. Amihez annyi emlék köt. Amit már mással oszt meg. Ma is voltam arra. Összeszorult a szívem. Rettentően fáj. Feldolgozhatatlan. Szembesülnöm kell azzal, hogy nincs jogom saját kézzel végetvetni a fájdalmamnak, mert nem tehetem meg ezt a húgomékkal. Nem tehetem meg? Tényleg nem? Miért? Miért? Talán jó nekik, hogy látnak szenvedni? Igyekszem nem mutatni nekik, amikor ott vagyok. Ha nagyon gyötör a kín, akkor félrevonulok a szobámba. Ott sírok egyedül, hogy ne lássák. Igen. Sírok. Nem férfias, tudom. De nem vagyok képes magamban tartani, nem tudom visszafogni. Pár hónapra eltűnt a "sírási képesség", vagyis ennek kényszere. De az elmúlt hetekben újra előjött. Ha nem tudok, vagy nem akarok a szobámba bújni náluk, akkor elmegyek futni, vagy bringázni egyet. Ott sem lát senki. Igyekszem nekik azt mutatni, hogy jól vagyok. Igyekszem egy kicsit túljátszani az allergiát, ami van, de egy is színészkedéssel könnyebb kimagyarázni a vörös szemeket, a rossz kedvet (=rosszul lét). Ehhez "segít" az asztmám is. Nem erős, nincs is egész évben, de azért ilyenkor nem is kellemes. Ha pedig semmi nem segít, inkább hazajövök. Itt aztán a kutyát nem érdekli, hogy mi van. Egyedül vagyok. Egyedül lehetek. Begúbózva a gondolataimba.
Az egyik volt kolleganőm az egyetlen, akivel viszonylag tartom a kapcsolatot. Nem azért, mert annyira szükségem van rá, de azért jó vele beszélgetni. Neki is néha jól jön egy-egy beszélgetés. Mivel ismerem a munkahelyét, de már nem vagyok ott, meg tudjuk beszélni az ottani problémákat. Van, hogy egy hétig nem beszélünk, van, amikor szinte minden nap. Viszonylag intenzív barátságnak is lehetne nevezni, ha barátság lenne. De egy pár hónapja tartó személyesebb kapcsolatot azért még nem lehet barátságnak nevezni. Sok a hasonló bennünk, sokmindent hasonlóan látunk, ezért meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mint esetleges párkapcsolat semmiképp. Se az ő, se az én részemről. Ez biztos. Nem mintha nagy jelentősége lenne. Az egyik barátnője párkapcsolati gondokkal (is) küzd mostanában. Nehezen jut dűlőre a párjával. Elköltözött tőle, saját építkezés stb. De mégis szerepel a pasi a jövőbeni tervekben, a ház berendezésél is mint "esélyes lakó" szerepel, kikérte a véleményét. De valami mégsem működik. Gondolta a kollegina, hogy akkor összeismertet engem ezzel a lánnyal. Bár azt hiszem, inkább nőnek kellene neveznem. Nem azért, mintha idős lenne (csak 33 éves), de már anya. Van egy 10 éves lánya. Szóval igyekezett összehozni minket. Nem mondta, de azért én átláttam a szándékait. Nem mondom, hogy ellenemre volt a szándék, de nem is hittem nagyon a dologban. Egyébként egy nagyon kedves, csinos, okos, szorgalmas lány. Tényleg jó nő, de ez most teljesen működésképtelen dolog lenne már az én részemről is. Fogalmam sincs, hogy ő mit gondol, vagy gondolkozott-e egyáltalán ezen. De az biztos, hogy most nem tudnám megadni azt, amire neki szüksége van: biztonságot, határozottságot, vidámságot. Kimondottan bizonytalan vagyok, nulla önbizalom, nulla vagyon, nulla terv. Egy senki. Arról nem is beszélve, hogy október óta gyakorlatilag teljesen szótlanná váltam. Jó, régen sem voltam nagyon bőbeszédű, főleg nem egy idegen, ismeretlen társaságban, de a baráti körben, vagy ahol úgy éreztem elfogadnak, általában a társaság közepe voltam. Egy igazi mókamester.
De azóta... Egyszerűen nincsenek értelmes gondolataim, amikor beszélni "kellene". Teljes leblokkolás. Semmi nem jut az eszembe. Ha nagy nehezen mégis, akkor általában valami idétlen gyenge vicc jön ki, amivel inkább keltek szánalmat, mint jókedvet. Mindenhonnan csak azt kapom vissza, hogy olyan szótlan vagy. Pedig régen humorérzékem is volt. Azt hiszem nem is rossz. Nem azért nem beszélek, mert agyalok valamin, akár a múlton, akár az emlékeken. Nem. Egyszerűen olyan, mintha aludnék, fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Az is nehézséget okoz, hogy arra tudjak figyelni, miről folyik a beszélgetés a többiek között. Ha pedig ráadásul elöntenek a múlt emlékei... Kész katasztrófa. Akkor aztán teljesen magamba süllyedek. Fáj belül, szorít, és előjön az "allergia".
Szánalmas. Tudom. Kivülállóként nézve magam, egyértelműen szánalmas vagyok. Egy nulla férfi, egy senki. De nem tudom irányítani, nem tudok rá hatni. Az önbizalom, a hit, a remény, a jókedv kizárólag belülről fel nem építhető. Persze kell hozzá az egyén hozzáállása, az hogy én is akarjam, de egyedül nem megy.
Az önbizalom-hiányom forrása ráadásul olyan természetű, amit még családi és baráti segítséggel sem lehetne felépíteni. Ártalmatlan, nem randiszerű "beszélgetéseknél" is leblokkolok. Ezért még csak beszélgetésnek sem lehet nevezni, mert annyira egyirányúak. Ha pedig még arról is szó lenne, hogy ismerkedés, lány lábáról levétele, fejének elcsavarása. Na az az igazi katasztrófa nálam.
Régen sem volt bennem túláradó önbizalom, de azért nyámnyila, béna sem voltam soha, vagy legalábbis általában nem. Barátnőim is voltak. Nem mondom, hogy iszonyat sok, de azért 7 vagy 8 igen. Volt néhány pár hétig tartó, de voltak amik évekig. Szóval még azt sem lehet mondani, hogy teljesen tapasztalatlan vagyok, vagy ne tudnám, hogyan működik egy lány nagy vonalakban, vagy hogyan is lehet levenni őket a lábukról. De egyszerűen - mostanában - nem megy. A legnagyobb baj, hogy még mindig Őt szeretem. Nem őt keresem másokban, de azért legalább az ő szintje közelébe érjenek emberi, érzelmi, értelmi szinteken egyaránt. De egyrészt kevés ilyen van, ezekből akinek én is jó lehetek még kevesebb, legyen egyedül is, vagy egy végét járó kapcsolatban... Brrrr. Totálisan reménytelen. Ha meg hozzáveszem, hogy nem is akarok mást, de az egyetlen út ez lenne, ha életben akarok maradni.
Így viszont csak egyre jobban és jobban őrlöm fel magam, azt a kevés emberi dolgokat is, amik még bennem vannak.
Ha rá gondolok, a mozdulataira, az érintésére, az illatára, aztán arra, hogy már mással van. Annyira összeszorul itt belül, hogy tényleg úgy érzem, az egyetlen megoldás a halál.
Be kellett látnom, hogy nálam olyan erős az életösztön, vagy mondjuk úgy, annyira gyenge vagyok, hogy az utolsó lépésnél mindig visszatáncolok. Minden alkalommal, minden módszernél. De így élni tovább? Ha nem is teszem meg, ezek a próbák is mélyen bennem maradnak, ezek a sebek soha el nem múlnak. Az öngyilkossági szándék sebei.
A szerelmi bánat is ott van, erre talán tényleg lehet az idő gyógyír, ez talán tényleg halványul az idővel, de a többi? Azok nem. Egy magára valamit is adó nő, nem fog egy olyannal összállni, mint én vagyok. Hogyan bízhatná rám az életét, ha én abban sem vagyok biztos, hogy akarok élni. Ez nem egy ideiglenes dolog nálam. Nem mostanában kezdődött, nem kis mértékben, ráadásul esélyét sem látom, hogy megváltozhatna nemcsak valaha is, de a közeljövőben semmiképp. Így nem lehet rám alapozni. Én pedig igyekszem rögtön védeni is a másikat. Nem akarom más életét tönkretenni, hogy szakításra "veszem rá" a mostani párjával, aztán nemsokára "kitalálom", hogy nekem ez mégsem megy.
Ki akarna egyáltalán szóba elegyedni egy olyannal, mint amilyen én vagyok. Mármint amilyennek kívülről egy ismeretlen láthat, amikor először találkozik velem. Savanyú pofa, látszólag érdektelen hozzáállás, nulla kommunikáció. Honnan is tudhatná meg, hogy milyen vagyok. Nem tudhatja így meg, hogy vajon okos vagy sötét vagyok, jólelkű vagy egy barom. Vagy bármit is. Ahhoz, hogy bármi is változzon, fel kellene szednie, neki kellene kezdeményeznie. De ilyen meg nincs. Egy FÉRFInek kell indítania, neki kell meghódítania a nőt. Nekem sem lenne jó, ha egy lány kezdeményezne.
Így viszont a kör bezárult. Logikai csapda. Nem lenne ezzel baj önmagában. Lehet akár egyedül is leélni az életünket. Egyedül, vagyis pár, párkapcsolat nélkül. De én nem ilyen vagyok. Nálam ez létfeltétel. Nem megy, nem megy normálisan enélkül. Ha pedig hozzáveszem azt a fájdalmat, hogy akit szeretek, az mással van, akit soha többé nem láthatok, aki örökre kisétált az életemből.
Persze: lépj tovább, keress mást! De ez nem így működik. Ez nem valami tárgy, hogy ha ez nem jó, akkor majd veszek egy másikat. Elképesztően jó lenne, ha nem szeretném. De nem megy. Ez nem ragaszkodás miatti érzés. Reménykedtem benne, hogy talán csak ez lehet, mert ez elmúlik. De nem, ez teljesen más. Ez tényleg szívből jövő szerelem. Ez nem olyan, amit hipp-hopp egy megfelelő hozzáállással ki lehet váltani, el vagy le lehet cserélni másra.
Féloldalas, hiszen ő már mást szeret. Nehéz logikailag ezzel mit kezdeni. Vajon lehet valaki az igazi, ha neki (már/most) nem én vagyok az. Ő "csak" közel igazi volt? Ő téved vagy én?
Nem is egyfajta reménykedés az, ami bennem van, hogy majd biztos rájön, hogy tévedett, és visszajön. Nem, egyrészt nem jön már vissza. Elment, elsétált, itthagyott. Ugyanakkor már én sem hiszem, hogy vissza lehetne csinálni, hogy képes lennék én nyugodt szívvel belemenni egy újrakezdésbe. Nem tudom, hogy képes lennék-e újra bízni benne. Nem tudom, mennyire lenne bennem az, hogy ha egyszer már el tudott menni, akkor ki tudja mikor teszi meg leközelebb. De már magamban sem bízom, hogy boldoggá tudnám tenni. Nemcsak őt, bárki mást is. Akkora pofont kaptam, annyira fáj, hogy nem fog nyom nélkül elmúlni soha. Életreszóló sebeket adott. Nem hibáztatom Őt ezért. Mennie "kellett". Ezt súgta a szíve, vagy az esze. Vagy mindkettő. Ha marad, talán ő emészti fel magát. Így én. Egyik sem lenne igazságosabb. Vagyis nem lett volna igazságosabb. Ez van, az élet márcsak ilyen.
Zsákutca, ami olyan szűk, hogy megfordulni sem lehet. Hátrálni sem. Lefele és felfele van csak szabad irány. De a gravitáció legyőz, nekem nincs erőm felülkerekedni rajta. Lefelé pedig a talaj felső része nem enged, de gyengébbnek, áttörhetőbb falnak tűnik a gravitációnál. Persze fájdalmasabb a betont ütni, mint felfelé csapkodni a levegőbe. De fölfelé haladni nem lehet. Lefele meg fájdalmas. Se előre, se hátra, se oldalra, se fel, se le...
Józan vagyok, mármint nem ittam semmit, de pont olyan a fejem, mintha spicces lennék. Nehéz, tompa, szédülök. Hónapok óta. Olyan, mintha megbomlana az elme. Ha a magány meg tudja őrjíteni az embert, akkor az valahogyan így mehet végbe. De most az őrület csendes fajtájáról van szó. Talán nem is jó szó ez rá, mert az őrület egy hangos, gyors valami. Ez csendes, lassú, tompa. Olyan, mintha egyfajta autizmus felé haladnék. Belül mennek a gondolatok, érzem, hogy értelmes minden belül, de a külvilág felé minden tompán megy ki, az onnan jövő impulzusok is gyengén jutnak be. Nem tudok beszélni, nem tudok másokra, mások hangjára figyelni. Egyre gyakrabban érzem, hogy nem is érdekel amit mások mondanak, nem érdekelnek azok a témák, amikről egymással beszélgetnek. A legszívesebben leülnék, felhúznám a térdem, ráhajolnék, a kezeimmel átkarolnám a lábaim, és ringatóznék előre hátra. Mint egyfajta hinta. Összekuporodva minél kisebb helyre, minél kisebb felszín érintkezhessen belőlem a külvilággal. Dúdolva, hogy a hangok se törhessenek be az én kis világomba. Fejemet a térdemre hajtva, hogy ne is lássak senkit. Vagy pusztán csak magamra húzni a takarót, elbújni minden és mindenki elől.
Beteges? Igen. Tudom. Ésszel felfogom. Ésszel nagyon sokmindent felfogok. Tudom, hogy az öngyilkosság nem a legjobb út. Tudom, hogy szánalmas amit csinálok. Tudom, hogy nem férfias. Tudom, hogy önsajnálat. Tudom, hogy ez nem segít. Tudom, hogy ha lenne önbizalmam, lenne megoldás. Tudom-tudom-tudom. Ezer hasonló dolgot felfogok. De ez kevés. Borzasztóan kevés a tudat. Egyre gyakoribbak és hosszabbak azok a mély magamba fordulások, amikor egyáltalán nem tudom a gondolataimat irányítani, amikor már a testem feletti irányítást is átveszi ez a valami itt belül. Amikor elbújok, sírok, amikor csak a halál lebeg előttem mint lehetőség, amikor ezerrel dobog a szívem, amikor érzem, hogy kapkodom a levegőt, küszködöm a könnyeimmel, megfeszülnek az izmaim, amikor dühöngenék, ordítanék, rohannék neki az első öngyilkos lehetőségnek. Egyre többször erős ez bennem, egyre hosszabban tart. Eddig ez mindig pont elmúlt, amikor ott álltam, amikor egy lépés kellett volna. De csak a mozdony szele csapott meg. Az az iszonyatos erő, amikor egy több száz tonnás kőkemény acéltest 100-120 km/h sebességgel eldübörög melletted. Kemény a hangja, kemény a rengés, amit a talpfákon okoz. Egy pillanat alatt végezne velem. Kizárt, hogy ezt túl lehessen élni. Amikor annyira fáj, akkor menne az utolsó lépés is, úgy érzem, de eddig mindig az ilyen "alkalmas" helyektől távol jött rám a roham. Ha viszont egyszer pont a közelben leszek, akkor... Ki tudja. Lehet, hogy akkor is legyőzne az ösztön. Ezért kell az alkohol, akkor kevésbé agyalok. Még tompább vagyok. Könnyebben felszabadul talán a dühöngő énem. Akkor talán ki tudok lépni az acélóriás elé. Szembe tudnék nézni a fényeivel, az erejével. Nem rettennék meg a borzasztó hangjától, az iszonyatos sebességétől. Egy pillanat lenne. Tudom, most nem lennék képes rá. De annyira édes lenne. Érzem még ilyenkor is, hogy boldog lennék egy pillanatra, amikor a szörnyeteg rámnéz, és közeledik. Mert tudnám, hogy vége. Vége ennek az örjítő állapotnak. Borzasztó, nem tudom, mi lesz holnap, sőt, nem tudom, hogy mi lesz pár óra múlva. Teljesen céltalan és követhetetlen az életem. Nem tudom, hogy alszom majd, hogyan ébredek, vajon mikor múlik el. Most még vannak tiszta gondolataim, mi van akkor, ha holnap úgy ébredek, hogy megőrültem? Kezdődik...
Most érzem, hogy megint kezdődik. Sötétednek a gondolatok. Egyre ritkábbak a tiszta pillanatok, jön az, amikor forogni kezd velem a világ. Egyre zavarosabb minden. Egy cseppet sem ittam, de tényleg olyan. Ismétlem magam, zavarosan fogalmazok, össze-vissza kezdek írni. Kavarog bennem minden.
Belerokkantam az elvesztésébe...
