Vannak pillanatok, amikor valami feltör belülről. Olyan, ami ritkán szokott már, ami régen a mindennapokat jelentette. Aminek a természetesnek kellene lennie, de ami már alig van meg bennem: vágy az életre.

Most is mocorog bennem valami ilyesmi. Bár gyenge, erőtlen és értelmetlen dolog. Olyasmi, mintha valaki vagy valami egy gumiszerű anyag alól próbálna felemelkedni, látni ahogy nyomja fel magát, ahogy a gumi nyúlik és kirajzolja az arc alakját, de feszít és visszatart. Nincs elég erő ahhoz, hogy átszakítsa a kialakult burkot. Néha visszazuhan, majd újra nekifeszül. De esélytelen... Már nagyon vastag a réteg. Harcol...

Az utolsó harcok egyikét vívja bennem. Honnan gondolom, hogy az utolsó, vagy az utolsók egyike lehet? Már másképp gondolok a halálra. Már nem félek tőle. Már nem dühös vágyat érzek iránta, nem indulatból jön a "bárcsak meghalnék". Nem erőből. Hanem finoman, lágyan veszi körül a testem és a napjaim. Milyen gyengédnek tűnő érzés. Már nem ellenség, nem "bosszúlehetőség", nem egy háború a vele való vivódás. Nem, ez már teljesen körülvesz. Érzem, ahogy az életkedv, az éltető energia fogy bennem, ahogyan kiszáll belőlem. Látom a tükörben a megfáradt arcom. Mosolytalan, kedvetlen, megfáradt. Vidámságnak, örömnek, kedvnek, vágyaknak, álmoknak nyoma sincs. Sírok. Minden nap. Többször is. Nem bírok neki ellent állni. Nincs erőm visszafogni. Hol csendesen, amikor csak könnyek folynak. De valamikor felszakad, szétfeszít, tüdőből jön és reszketek, sikítok. Karmolom a nyakam, a mellkasom, az arcom, mert annyira fáj.

Olyan régóta van ez már, és még vagyok annyira tudatában a gondolataimnak, érzéseimnek, tetteimnek, hogy tudjam azt is: innen nincs visszaút. Nem szabad senkivel megosztanom ezt, nem szabad senkit közel engednem magamhoz, mert megfertőzném, bántanám, kedvét szegném... Mert nem tudna segíteni.

Ezt a napokban találtam, pontosabban egy filmben hallottam. Annyira elmond mindent, amit érzek...

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.
Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól, és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csak e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zár.

(Pablo Neruda)

jó lett volna egyszer a fülébe súgni...