Zakkant lettem. Nem is kérdés. Sosem szerettem volna ebbe az állapotba kerülni, vagy ilyen lenni. Ugyanaz történt meg, mint ami már sokadszor, de egyre hülyébb vagyok. Neten megismerni egy lányt (nem társkereső oldal), írni neki, aki válaszol... Leírása, képei alapján... Húúú, mintha nekem teremtették volna. Aztán a harmadik levél után nem ír többet. Látom, hogy olvasta, látom, hogy belépett azóta (kb. úgy látni, mint iwiw-nél...).

Szóval... Ráadásul az a hülyes besózott érzés: miért nem írt? Ötpercenként oldalfrissítés, hátha... Sőt, ez már beteges kezd lenni: tudom hol dolgozik, látni szerettem volna, el is mentem... Kezdek veszélyes lenni. Meg kell állítani ezt a folyamatot, mert így készülnek a pszichopaták. Szánalmas vagyok.

Többet nem írok senkinek. Egyrészt fáj a kijózanodás, hogy na-csessze-meg-az-ég-ennek-sem-kellek... Pedig önmagamat adtam. Vagyis, pont ez a baj. Amilyen vagyok, az nem kell senkinek. Anyám említette, hogy kártyajósnál kirakatta, mi vár rám: nagy utazás, külföld, szerelem, gyermekáldás. Hehe. Mindenkinek ezt mondja persze. A nagy utazás viszont sokféleképpen értelmezhető.

Ma osztálykirándulás... Igen, nem elírás. Ahol tanítottam régen. Most mint kísérőtanár megyek... Érdekes lesz. Csupa 18 éves lány... Nagyon távolságtartó leszek. Több okból is. Valahogy.

(...)

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié