Sokféleképpen lehet egy dolgot nézni. Nekem a realista agyam, a kocka-matematika gondolkodás adatott meg. Így tudok nézni sokmindent. Persze, vannak bennem érzések, vannak gondolataim más szemszögből is. Tudok kreatív lenni. De sok dologra csak mint számokra, kemény logikára tudok nézni. Nyilván a való világ ennél összetettebb folyamat. De nincs erőm, kapacitásom annyi dolgot nézni.

Hogyan lehet megoldani egy egyenletet, ha tudni, hogy megoldása nincs, mert a serpenyő két oldala soha az életben nem lesz egyforma, bármit is tegyek. De mégis meg kell oldani a problémát. Hogyan tudnék kimozdulni a saját számhalmazomból, és keresni egy olyan teret, amiben mégis van megoldás?

Szeretek valakit. Próbáltam nem szeretni. De nem megy. De ez nem tartható. Belehalok, beleőrülök. Nyilvánvaló megoldás a való világban, hogy akkor keresni kell mást. Na igen, de hogyan tudnék bárkihez is közeledni, hogyan tudnék ŐSZINTÉN mással lenni, ha nem is vágyom rá, nem rá vágyom, csak és kizárólag azért vagyok vele, mert nem lehetek azzal a valaki mással. Ismétlem: ŐSZINTÉN. Ez az én számterem. Őszintének lenni. Ebből nem tudok kitörni. Ha kilépek a saját dimenziómból, kibővítve a hazugsággal, az el nem mondással, az önzőséggel, a kétszínűséggel (amik együtt járnak), akkor az már nem én leszek. Arra az énemre nem is vágyom.

Hogyan is közeledhetnék valaki más felé, ha "a szívem visszahúz"? Mert ez bizony, ez a pici része a lelkemnek Nála maradt. Elvitte. Lehet, hogy elhajította valahol messzire, vagy simán elhagyta. De itt nincs. Nálam nincs. A szívem egy hatalmas darabja odalett. Persze, jön a kérdés, hogy a szív itt nem a fizikailag létező szervet jelenti, hanem egy képzeletszülte absztrakció, egy érzés, vagyis nem fér össze a matematikai logikával. Hát igen. Ez igaz. Ezek érzések. De benne van az önbizalmam, a hitem, a reményeim, a szeretni-képességem. Sok ezer dolog.

Nem megoldás az sem, hogy Ő "visszajön". Mert Ő már rég más ember, már nem az, akit szerettem, akit szeretek. Az a lány meghalt. Továbblépni nem tudok. Pörgök a saját gondolataimban, megrekedve. Az ingovány körbefonta a lábfejem, húz lefele, nem ereszt.

Persze: "Baszd meg, szedd már össze magad! Ne legyél ilyen puha pöcs! Állj fel, lépj tovább! Senki nem ér annyit, hogy siránkozz miatta!". Jó vicc. Ezeket azok találták ki, akiknek fogalmuk sincs az érzésekről, akik nem szerettek még igazán. Annyit tudok válaszolni (magamban csak persze): "Mi a faszt csináljak, ha egyszer fáj? Ha nem vágyom másra, nem láttam mégcsak nyomába sem érőt? Ha nem vált ki belőlem senki semmit, de így felőrlöm az idegeim, az érzéseim. Mindent. Nem döntés kérdése. Mélyről jövő érzések."

Ha nagy nehezen magamra erőltetem, hogy próbálkozok mégis valakinél, legalább beszélgetés szinten, mondjuk úgy közeledni hozzá... Hát, olyan gyorsan rohan el mindenki a közelemből, ahogy csak tud. Érzik! Hogyne éreznék. Egy vesztes vagyok, egy senkiházi, egy rusnya ork, akiben nincs semmi.

Vágyom a tudattalan létre. Legyen az evilági, vagy azon túli.