Bár magát az előadót nem kedvelem annyira, de ez egy jó szám (most)...

...ez egy rövid utazás, álmodozás...

Nehéz írni. Mármint nehéz valódinak mondott érzéseket leírni, mert az érzéseim úgy váltakoznak, hogy az számomra is követhetetlen. Már nem arról van szó, hogy pár hét ilyen, pár nap olyan. Már órákról van szó. Egyik pillanatban tervek vannak, álmok és vágyak, egy új élet felé. A másikban a legmélyebb halálvágy, a semmi, a nihil, a vér vágya. Majd fél óra múlva közöny, nem sokkal később ismét pozitív gondolatok. Majd indul újra a mókuskerék. Borzalmas. Borzasztóan fárasztó. Maga a "mozgás", de a kiszámíthatatlanság is.

Tegnap utaztam kicsit. Talán a múltba? Nem tudom. Hirtelen jött. Nem volt időm gondolkodni rajta, nem volt időm felkészülni, de nem volt időm agyalni sem. Szembe "kellett" néznem a múlt egy darabkájával. Talán az egyetlennel, ami maradt. Amihez itt belül két kézzel, tíz körömmel ragaszkodtam, talán az egyetlen, ami még jó érzéssel töltött el. Mert ha ezt is elveszítem, ha kiderül, hogy ez is szemfényvesztés, vagy kiderül, hogy nem vagyok képes együttlenni velük... Akkor végleg kimondható: semmim sem MARADT.

Milyen volt? Nehéz. Kettős érzés kavargott végig bennem. Egyrészt ott volt a mintha-mi-sem-történt volna, mintha nem telt volna el majd' tíz hónap. Pedig eltelt. Némi feszengés, hogy most mit is kellene mondani, hogyan kellene áthidalni az eltelt időt. Egy olyan korszakot, ami nálam, mint ÉLET ki is esett. Mert az azóta eltelt idő sokminden volt, de ÉLET... Na az nem. Nem voltak élmények, nem voltak események, nem volt változás. Volt viszont vergődés, depresszió, suicid gondolatok és kísérletek. Idegőrlődés.

Nem tudtam, hogy "kellene-e" beszélni az elmúlt időszakról. Főleg úgy, hogy az életem, a gondolataim számukra, vagyis számotokra szó szerint egy nyitott könyv. A csupasz valóság. Mindenféle sallang nélkül. Olyan mélyen láttok belém, amennyire senki más e Földön.

Talán jó volt ott lenni. Azért írom, hogy "talán", mert a bizonytalanságom olyan méreteket öltött, hogy már nem tudom, mi a valóság, és mi nem az. Érzésre azt mondom, hogy jó volt, nagyon jó. De holnap már lehetséges azt sem fogom tudni, hogy vajom megtörtént-e, vagy csak álmodtam. Összefolynak a dolgok.

Jó idő volt hazafelé jövet. Csöppet sem volt hideg, sőt, majd' melegem volt. Pedig éjfél volt. Fülemben a Kárpátia ízei. Némi nacionalizmus, némi düh, talán némi hungarizmus is. Bár nem olyan szinten, amilyenről beszélgettünk.

A közel egy órás utazás tökéletes volt némi emlékezésre, merengésre, álmodozásra.

Álmodoztam egy lányról. Nem, nem arról, akire először gondoltok. Persze, eszembe jut, nem nagyon múlik el úgy egy óra sem, hogy ne jutna eszembe. De álmodozni nem róla... Néhány napig, hétig mindig van egy kiszemelt "áldozat". Aki vagy nem is tudja, hogy létezem, vagy hamar kifejezi, hogy mennyire nem érdeklődik irántam. De talán könnyebb így elviselni a napokat. Fantázia, ábrándozás. Minden héten új csajom van. Jól hangzik, mi? Egy illúzió. De csak arra gondolok, hogy együtt vagyok valakivel, járunk. Ha már arra gondolok, hogyan kezdődik ez, hogyan fogom meg a kezét, vagy átölelem, vagy esetleg egy csók... Már görcsbe rándul a gyomrom. Viszolygást érzek, mert az... az... az a kurva hely másé még bennem. Hogyan lehetne ebből kilábalni? Nem tudom, esküszöm, hogy fogalmam sincs.

Elestem. Közel egy évvel ezelőtt. Fájt, összetört belül minden. Izmok szakadtak, csontok törtek szilánkosra. A fájdalom miatt nem mozgattam a végtagjaim egy ideig. Ha forrt is össze bennem valami, akkor az rosszul, nem természetes módon és irányban. Az izmok a használatuk elmaradása miatt teljesen megkötöttek, az izületek be vannak tokozódva, a gyulladások mélyek, kemény kötést tettek a testemre. Merev mindenem, nem laza semmi. Görcsök jönnek elő a próbálkozásoktól. Nem tudok, nem merek felállni. Ha egy picit meg is próbálom, az elhalt izmok újra elszakadnak, a csontok egy része újra darabokra tör. Fáj, újra fáj. Azóta fáj. A fekvés fekélyeket okozott. Az is fáj, mert még jobban a földhöz köt. Hogyan is ÁLLhatnék fel? Hogyan tudnék továbbLÉPni? Hogyan lennék képes mással JÁRni? Nekem ez nem MEGY. Kintről mi látszik? Semmi, csak hogy ülök, a nem látható sebeimet nyalogatva. Látni az arcomon a fájdalmat, a gyengséget, a szó szerinti töketlenséget. Persze, ki is láthatna a bőröm alá, ki láthaná a belső vérzéseket, a gyulladt és szétszaggatott izmokat, szöveteket, a törött vagy rosszul összeforrt csontokat? Senki. Ha beszélek róla, az nyavajgás, ha nem, de persze látszik rajtam, akkor simán csak gyengének látszom. Ugyan, ne legyünk naívak: egy magára valamit is adó lány nem fog szóbaállni egy földön fekvő, fetrengő sráccal. Miért is tenné, amikor az út mellett jobbnál jobb ezrek állnak, járnak, mennek, lépnek.

A lélek egy olyan fazék, amiben mindig van valami, amiben mindig kell lennie valaminek. Az kavarog, fortyog állandóan. Hideg, ha kihunyt alatta a tűz, forr, ha a tűze lángol. De valami mindig van ott, néha egyik dolog váltja a másikat, cserélődik, kikerül, bekerül... De valami mindig ott van benne. Nálam egy baromi nagy fedőt tett rá valaki vagy valami. Nem tud kijönni onnan semmi. Még a gőz sem, ami egyre jobban feszít szét itt belül. Nem tudnak kijönni az emlékek, a gondolatok és a fájdalmak. A gőz forgatja bennem. Egyre jobban, egyre erősebben. A düh, a tehetetlenség, a fájdalom tüze szítja. Nem tudnak belém önteni jó dolgokat. A fedő nem enged... M pedig hagyta, hogy valaki betegyen neki valamit... Nemcsak képletesen értve...