Nem nagyon szerettem volna írni. Már többször lezártam, illetve lezárni szándékoztam ezt az ocsmány gondolatfolyosót.

Igen, ocsmány, mert olyan fekete, olyan szánalmas, olyan beteges... olyan reménytelen.

Mint én, hisz' ezek az én gondolataim. Ezek jönnek. Esküszöm, olyan szívesen megszabadulnék tőlük. De körbefogtak, magukba zártak. Nincsenek olyan impulzusok, amik érnék a gondolataim, a testem, a lelkem, nincsenek olyan hatások, élmények, események, amik feledtetni tudnák a múltat. Megakadt a tű az életem hanglemezén. Közel egy évvel ezelőtt. Azóta forgok, pörgök. Ugyanazok a körök, ugyanazok az érzések. Semmit nem kopnak, semmit nem változtak. Mintha tegnap játszódott volna le minden. Új történések nélkül nincs is semmi, ami változtathatna.

Igyekszem nem írni a mélyről, mármint a lelkem legfeketébb bugyrairól. Azt majd kisírom másképp, máshová, vagy egyszerűen csak lenyelem. Ameddig bírom. Továbbra is nehéz, iszonyatosan nehéz. Egyre sűrűbbek, egyre hosszabbak a pokolórák, amikor szinte öntudatlanul fekszem, a fájdalom markolja a torkom, sírok, bőgök, mint egy magatehetetlen, aki éppen akkor veszített el valakit, akit szeret, aki mindennél fontosabb neki. Ugyanezt élem át nap mint nap, újra és újra, hatását semmi nem gyengíti. Vágyom a halált, de erőm - még - nincs megtenni. A kötél napok (hetek?) óta ott figyel. Most stabil helyen van, onnan nem szakad le. Próbálgatom az erejét, a saját határaimat. De még messze van, azt hiszem, még messze van, hogy át tudjak lépni. Pedig... Pedig olyan jó lenne, mert elég volt. Mindennaposak a rémálmok. Már nincsenek szünetek. Minden egyes nap jön. Ahogy M mondta az egyikben (már nem emlékszem szó szerint): "Mire várok. Feküdjek már a második dimenzióba!" Cinikusan, nevetve, magától eltaszítva. Nem, nem akarok vele álmodni, nem akarok rá gondolni, de nem tudom irányítani. 2. dimenzió... Beszédes. Vízszintes, sík terület, ahol nincs magasság (3. dimenzió), nincs idő (4. dimenzió). De akkor is, ha van egy fizikai irány és maga az idő, ami kiadja a két dimenziót. Vagy lehet az is, hogy itt már nincs fizikális jelenlét, de az időben két dimenzió mentén mehetek? Vagyis időutazás, előre és akár hátra? Igen, elment az eszem, hogy ilyet álmodom, és ilyeneken agyalok. Mentségemre szóljon: nem irányítom, hatásom nincs rá...

Szeretnék, szerettem volna kimászni ebből, de nem sikerült. Igyekeztem tenni, de nem nagyon jött össze semmi. Adtam be állásokra pályázatokat, önéletrajzot. Regisztráltam társkeresőn, írtam-írtam, de választ nem kaptam. Próbálkoztam máshol is, voltak "randik", volt olyan akit talán - idővel - el tudtam volna képzelni, akár úgy is, mint társ, mint szerelem. De nem tudtam megjátszani magam, nem tudtam jobbkedvűnek mutatni. Nem tudtam magamba zárni a félelmeim, hogy ebből megint bukás lesz. Nem tudtam felszakítani a csend gátlását. Nem tudtam megjátszani, hogy nem fáj a mosoly. Mert fáj, hasogat.

Próbáltam erőt gyűjteni, vagyis sportolni. Sérülések, túledzettség. Futni kezdtem, készülni egy maratonra. Ha élek még tavasszal, akkor megcsinálom. 20-22 km már simán ment, de most se erő, se kedv, sőt: egészségileg káros is lenne futni.

Kb. 200 Ft van apróban az asztalon. Ez a teljes vagyon. Kifizetetlen számlák hevernek mellette. Saccra félmillió forint értékben, ha mindent beleveszek. Vagy még több, már nem is mertem utánaszámolni.

A TV-t kikötötték, bár nagy jelentősége nincs, úgysem terelte el a figyelmem, na meg fölös luxus is. A húgoméktól kapott kölcsönből fizettem az utolsó lakáshiteles törlesztést, vagyis egy részét. A bank 1-2 hónapig türelmes, nem tovább. Közös költség... Ők nem tudnak mit elvenni, a liftről nem tilthatnak le, de max gyalogolnék a lépcsőn. Villany... Necces. Fűtés... ez nagy összeg, de kikötésére nincs lehetőségük. Diákhitel... gondolom már BAR listás vagyok. Á, felsorolni sem bírom.

Ha lenne is most hirtelen állásom, az egy évvel ezelőtti - akkor sem magas, de azért stabil - életszínvonal elérése úgy 3-4 évembe kerülne. Ennyit lehet egy év alatt veszteni. A lelki sebekről ne is beszéljünk. Hogyan és ki tudná ezt gyógyítani? Már egy kávéra sem tudnék senkit meghívni. Innen lejjebb???? Nincs.

A legrosszabb az, hogy tudom: nem fogok még meghalni. Majd akkor, amikor boldog leszek, amikor boldog család vesz körül, amikor előjönnek a most elvetett rák magvai. Az élet így fog számomra igazságot szolgáltatni.