Foszlányok a gondolataimból.

Mondjuk úgy, tanulságos két napon vagyok túl.

Nem hittem volna, hogy még jobban össze tudok zavarodni, mint amennyire eddig voltam.

Sok dolog ért az elmúlt napokban, amikkel nem tudok mit kezdeni. Annyira jó volt, hogy az már rossz. Értelmetlen mondat? Igen, valóban annak tűnik. De nem az. Ki is fejtem, hogy mi és miért. De az értelmét nem tudom megmondani.

Osztálykirándulás. Egy olyan osztállyal, akinek az osztályfőnökével azóta is tartom a kapcsolatot, amióta eljöttem a suliból. Már 6-7 éve nem tanítok ott. Sőt, azóta nem is nagyon tanítottam. Azok a diákok, akik most ott voltak, bőven azután jöttek, hogy én eljöttem onnan. Néhány iskolai rendezvényen ott voltam az elmúlt években, vagyis nem voltam teljesen ismeretlen a számukra, néhányuk a számomra sem, de gyakorlatilag semmit nem tudtunk egymásról.

Belőlem előhozta a régi érzéseket. Emlékeket. Régi álmokat, vágyakat. "Rocksztár-hatás". Ugyanis én tanárként voltam ott. Vagyis a szerep, amiben ott voltam, bizonyos szempontból a diákok fölé helyezett. Egyfajta plusz érdeklődés övezett, hiszen egy (ismeretlen) tanár voltam, akivel izgalmas beszélgetni. A szerepem (mondhatni maszkom) mögé bújva tudtam feloldódni. Volt "alapom" beszélgetést kezdeményezni, volt egy alapérdeklődés a másik fél oldaláról is. Mintha rocksztár lennék. Némi rajongás... Persze, nyilván nem annyira, mint egy celebnél, de mégis hasonló valamilyen szinten.

Jó volt, jó érzés volt, hogy figyelnek, érdeklem őket. De igazából fogalmam sincs, hogy mennyire volt szerepe ebben a saját énemnek. Vagyis nekem, és mennyire csak a szerep, a pozíció váltotta ki belőlük. Ha arra gondolok, hogy ha csak úgy odamentem volna egy diákcsoporthoz az utcán, méla undorral elhajtottak volna. De biztos ez normális is. Akkor nem álltak volna szóba velem. Egyikük sem. Így viszont...

Furcsa érzés. Újra éltem egy picit. Újra érezhettem azt, hogy vér folyik az ereimben. Mégha ez nem is volt őszinte, vagyis tényleg nem nekem, hanem annak a tanárnak szólt, aki ott volt, és bárki lett volna a helyemben, ugyanúgy bántak volna vele. Nem tudom, sosem fog kiderülni. De ott és akkor, úgy éreztem, hogy ez nekem szól. Igyekeztem így megélni. Borzalmas volt az utolsó pár perc. Amikor tudtam, hogy mindjárt vége, az álom megszakad és fel kell ébrednem. Ezért siettettem is a dolgot. Vácon leszálltam a vonatról, mert az a vonat nem állt meg itt nálunk, de át tudtam szállni egy személyre, ami igen. Megtehettem volna, hogy bemegyek a nyugatiba, után vissza. Akkor még kaptam volna szűk fél órát... De akkor már nem ment. Minél előbb vissza akartam zuhanni, mert a mindjárt-vége érzése a legrosszabb.

"Jó-szokás" szerint megint elcsavarta egy lány a fejem. Ez már-már természetes dolog. Olyan mértékben vagyok kiéhezve a figyelemre, a szeretetre, a szerelemre, az érintésre, egy simogatásra, és annyira menekülnék az őrlő gondolatok elől, hogy menekülnék bárkihez. Most is volt valaki, aki el tudta terelni a figyelmem. Ha nem lettem volna ennyire megkülönböztetett szerepben, azt mondanám, nyitott felém... Pedig (boldog) párkapcsolata van, na meg jóval fiatalabb nálam. De amiket mondott, ahogy mondta, ahogy nézett... De én csak egy rocksztár voltam. Azért lehetett minden. Nem az a fajta szeleburdni, egyszerű 18 éves csitri, de mégiscsak fiatal. Már nincs kellő önbizalmam bármit hinni...

Tanulságok? Hú, sok van. Nagyon sok.

Rájöttem, hogy megrekedtem. Nem érzem magam 31 évesnek. De olyan mértékben, hogy az már szerintem beteges. Sok szempontból 6-8 évvel fiatalabbnak érzem magam. A lelkem még biztosan olyan is. Nem nőttem még fel, látszik ez abból is, ahogyan sok dolgot kezelek. Vagy nem kezelek, mert nem tudok kezelni.

De ez nagyon veszélyes. Lehet, hogy ez súrolja a pedofíliát? Remélem, nem, és nem is tartok efelé! De nem tudom elképzelni, hogy velem egyidős legyen a párom. Vagyis nehéz. De nem a kora miatt. Azért, hogy én legyek a férfi, a tapasztaltabb, akire fel lehet nézni, akiért lehet rajongani. Mint ahogyan én is rajongok a szerelmemért. De ha ránézek egy 18-20 éves lányra, rámsütik, hogy perverz vagyok. Tulajdonképpen igazuk van, én is így reagálnék, ha az én lányomról lenne szó. Pedig... Nem vagyok pedofíl. Vagyis remélem. Nem tudom, össze vagyok zavarodva. De nem tudnék megnyílni egy tapasztaltabb lány előtt. Félnék a kudarctól. Remeg a gyomrom. Szánalmas vagyok. Eszembe jutott M, ahogy már másért rajong. Hogy én már nem vagyok az életében. Semmilyen szinten. Ő már nem emlékszik rám. Tudja ki vagyok, nem felejtett el, de már nem szerepelek az emlékeiben, már nem gondol rám, nem jutok az eszébe. Talán csak ritkán... Nagyon fáj, mert én még mindig...

Bele tudnék szeretni másba. Már látom. Hisz' minden másnap elcsavarja valaki a fejem, pedig alig mozdulok ki a világba. De hogy ez mennyire őszinte??? Hát nem tudom. Ez a baj. Nem tudom már, hogy mennyire igazak ezek az érzések, ezek az érzelmek. Mennyire csak pótcselekvés, mennyire menekülés, vagy mennyire igaz és őszinte. De ez görcsössé tesz. Türelmetlenné. Nincs türelmem, kellő hitem és önbizalmam hosszasan felépíteni valamit. Rögtön akarom tudni a választ, rögtön nagyot lépni. De bassza meg ez a rohadt világ, nekem mindig csak az a kurva várakozás marad. Várni, várni, emészteni magam, hogy miért kell erre is meg arra is várni. Hogy miért rejtegetnek a család és a barátok előtt. Miért nincs ideje találkozni velem. Miért??? Hogy MIÉRT???? Mert egy ocsmány béna balfasz vagy, azért!!!!!!!!!!!!! A rohadt nyavajás kurva barom életbe!!!!!! Ezt érdemeltem.

Bezzeg... Áááá... Kifakadtam. Ez nem jó. Ocsmány dolog. De neki nem kellett várnia, mindent "készen" megkapott. Neki nem kopott meg az önbizalma, neki M minden kb. azonnal megadott. Velem volt csak ilyen. Mert nem szeretett. De többet senkinek nem adom meg a lehetőséget. Nem én!

Szánalom...

Feldobtam egy érmét, hogy írjak-e ennek a fent említett lánynak. Hogy... De minek is? Nyilvánvaló, hogy... Nem tudtam eldönteni, hogy írjak-e, vagy nem. Fej avagy írás. A fejet választottam. Dobtam. Fej... De lehet, mégsem írok. Jobb ez így, álomként megmaradva, mint újra belefutni egy pofonba.

Visszazuhantam. Hát igen, a zuhanás mindig jobban fáj, mint állandóan a mocsárban fuldokolni. A hit veszélyes dolog. Ha picit hinni merek, jön a kijózanodás.

Ami másoknak természetes egy kapcsolatban, amit M is megad Á-nak, amiket nekem nem adott meg, az mind nekem nem természetes. Nem is lesz az soha.

M, KÖSZÖNÖM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

húúú, most törnék zúznék!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

jönnek a dühös időszakok? nem tudom, ez eddig elmaradt!

mostanában többször azon gondolkodtam, ha jártam valahol a városban, buszon, metrón vagy az utcán: bárcsak valaki belémkötne, vagy bárcsak lenne egy támadás, ahol valaki segítségére lehetne rohanni. És "jogosan" ütni-verni valakit. Várom, hogy valaki belémkössön. Egy késsel, egy fegyverrel. Nekimennék. akkoris ha erős, ha nagy, ha meg tudna ölni. De mennék, ütném, rúgnám... ameddig bírnám.

hát igen, ebben a rohadt tetves kurva életben mindenki azt kapja amit megérdemel

én is...