5., azaz ötödik. Nem mondom, hogy nagy próbálkozás volt, valószínűleg egyértelmű volt, hogy úgysem jön össze, hiszen ránézésre látszott, hogy alacsonyan van. De nincs más hely a lakásban, ahová rakhattam volna. Lusta vagyok fúrni, faragni.

Nem sokon múlt, talán 2-3 centi. A csomót sem tudtam kisebbre, vagy feljebb kötni. Még érzem a nyakamon a hurok helyét.

Láttam egy új képet Róla. Gyönyörű. A tekintete, a haja, a ruhája... Egyszerűen tökéletes. Ahogy néz... rá. Mert nem rám, hanem rá néz. Úgy, ahogy rám sosem. Mert nem szeretett. Miért is szeretett volna egy ilyen ocsmány, gusztustalan szarkupacot.

Meg akarok halni. Most még az a katartikus érzés sincs, ami az első négy esetben megvolt, hogy mégis élek. Nem, nem érzem ezt. De gyanítom, egy jó darabig azért így is kurva nagy csend lesz. Még most is remegek...