Tegnap sikerült olyan mélyre zuhannom, hogy onnan már csak felfelé lehetett...

Szégyen, nem szégyen, tegnap elég sokat sírtam. Tudom, nem túl férfias, meg amúgyis... De mégis valahol jól esett. Jó lenne letagadni, de magam előtt minek? Teljesen felesleges lenne.

Könnyített. Nem azt mondom, hogy jó kedvem lett után, vagy most jól lennék, de nem annyira vészes, mint tegnap délelőtt. Süt a nap. Legalább ennyi pozitívum van a ma reggelben. Gyalog jöttem dolgozni. Nem vészes, nincs 5 km. Kb. háromnegyed óra. Jól esett.

Nagyon nehéz nélküle. Tényleg olyan szinten volt része az életemnek, a saját világomnak. Most így? Nehezek az emlékek, de hát ennek minden bizonnyal így is kell lennie. Az élet márcsak ilyen "kegyetlen".

Nem tudom, mit tegyek. Hiányzik, szeretnék is vele találkozni, de egyrészt nem megy nekem, legalábbis normálisan, illetve tudom, hogy az új párja sem nézni túl jó szemmel, tehát bekavarhatnék a kapcsolatukba. Mint férfi, nem bánnám. De mint barát, már igen.

Bakker, mekkora lúzer vagyok mostanában. Bár ez nem is valami jó jelző...