Nem vártam hozzászólást, mégis kaptam. Köszönöm a véleményeket!
Nem is tudnék, de nem is akarok vitába szállni bármelyik gondolattal, mert nem lehet, illetve nincs értelme.
Igen, ezek általánosságok. Egész pontosan érzések, pillanatnyi gondolatok. Nem ezek töltik ki a napjaimat, amit itt olvashatsz, az egyfajta esszencia. Ráadásul akkor írom, amikor a legrosszabb. Így nyílvánvaló, hogy átlag alatti a hangulatom. Ezért sötétebb, mélyebb, szomorúbb, szörnyűbb, mint egy átlagos pillanat. De körülveszi a teljes napomat. Az összes gondolatomat. Bennem van a feszültség. Amikor írok, akkor van a viharban a villámlás. Akkor csúcsosodik ki az erő. Ezt lehet itt olvasni.
Terv? Nincs. Nem tervezem a halált. Nincs olyan, hogy jövő héten szombaton 15:43 perckor lesz... Amit érzek az az, hogy nem bírom a jelenlegi állapotot. Nem tudom irányítani a hangulatom, az érzéseim. Igen, jóval gyengébb vagyok ilyen téren, mint az átlagember. Tudom, ezzel tisztában vagyok. Sajnos - sokféle tehetség mellett - a sors ezzel áldott meg. Ez nem jó. Egyre gyakoribbak és erősebbek a lelki és már a fizikai rohamok is. Olyankor szemernyi racionalitás nincs bennem. Mintha nem is én lennék. Ha ez elér egy bizonyos szintet, akkor a villámcsapás halálos lesz. Úgy érzem, ez közeledik. A fájdalom, a gyengeség miatt vágyom is rá, mert felőrlöm önmagam. Siránkozás? Igen! Ezzel is tisztában vagyok. Célok vannak/voltak. Hol kicsik, hol nagyobbak. Ezekkel a folyamatokkal, vagyis azzal, "hogyan kellene csinálni" tisztában vagyok. De ez - egyelőre - kevés. Mert nem megy. Gyenge vagyok hozzá. Olyan ez, mint amikor előttem van egy hegy, de nincs lábam, nincs karom. Vagyis nem tudok felmászni. Fogaimmal kapaszkodom egy-egy fűszálba, hátha... De ez kevés. Karokat, lábakat kell(ene) növeszteni. Erre jelenleg nincs esély. A józan ész által diktált dolgok a rohamoknál nem létező dolgok. Ott ezek nem működnek. Pontosan ettől borzalmas az egész. Viaskodik bennem a racionális és az érző énem. Ettől vannak a hirtelen hangulatváltozások.
A közelmúltban megjelent, de egyre erősebb fizikai hatásokkal pedig méginkább tehetetlen vagyok. Rosszul leszek, ha kimozdulok, vagy ki kell mozdulni. Szédülés, izzadás, gyomorremegés. Hol erősebb, hogy gyengébb. Sokszor némulok meg. Érzem, hogy mondani szeretnék valamit, tudom is, hogy mit, de nem nyílik a szám. Borzalmas! Sosem voltam ilyen, mindig inkább a szófosás volt rám jellemző, nem a némaság. Ha ezt kombinálom azzal, hogy nem is tudom, mit mondjak... Na az a csúcs. Nagyon rossz érzés. Ilyenkor megtörök, magamba süppedek, jönnek a fekete gondolatok, az emlékek. Kínoznak, égetnek.
Nehéz ezeket szavakba önteni. Nehéz ezt elmagyarázni olyannak, aki nem volt hasonlóban. Én sem értettem eddig azokat, akik... Már értem. Nem jó ez! Tudom. Azt is tudom, hogy a halál, az öngyilok nem megoldás. Vagyis nem a legjobb megoldás. Észérvekkel tudom. De átélni mindezt, és belegondolni a rohamok alatt... Akkor mindez semmis. Ilyenkor nem gondolkodom, ilyenkor jönnek a gondolatok, csak érzek, kínlódok... Irányíthatatlan.
Most is vannak célok, de hit nincs hozzá. Belefogok? Igen. De hit nélkül sikert elérni??? Hát... Persze, hinni kellene. De ezt nem lehet eldöntve megvalósítani. Vagy van, vagy nincs... Sajnos.
-----------------
Lecgó (B?) hozzászólását nem tudtam teljes egészében értelmezni. Úgy is mondhatnám, hogy nincs kellő bizonyosság bennem, hogy jól értelmezem-e. Hát igen, totálisan bizonytalan vagyok. "Bor"? Nem tudom, hogy ez a gondolatom, pontosabban érzésem látszat-e. Vagy a halál a látszat? Tényleg nem tudom. Ha azt mondom, össze vagyok zavarodva, akkor semmit sem mondtam... Sosem akartam másoknak szenvedést okozni. Talán jobb lett volna nem tudnotok erről a helyről. Már mindegy. Persze, ez hat rám, vagyis amióta tudom, hogy olvassátok, valószínűleg másképp írok, mást írok. Amióta érzem, hogy mit okozok, még inkább másképp... Lelkifurdalás...
Megszakadt a szívem...
