Egyre erősebben remeg a gyomrom, erősödik a szorító, görcsölő érzés. Félek.

Félek, mert egy kis részem még szeretne élni, de esély nincs a normális, emberi, szomortalan életre sem. Nemhogy boldogra. Meg kell tennem. Muszáj, mert beleőrülök. Nem bírom, ezt állandó és kínzó feszültséget. Amire se gyógyír, se enyhítő szer nincs.

Egy pillanatra elgondolkodtam "B verzió"-n. Hátha van valami más megoldás, amik még régebben eszembe jutottak. De rájöttem, már nem vágyom rá. Mert nincs semmi, amire vágynék.

Nem akarok családot, gyereket. Nem akarok tanulni, olvasni, ismerni. Nem akarok utazni. Nem akarok dolgozni. Nem akarom megváltani a világot. Nem akarok semmit sem jobbá tenné, egy kicsit sem. A Föld nélkülem is forog tovább.

Most még tervezem a ma estét. Nem tudom, meddig tart ki. Nem szeretném világosban. Nem szeretném, ha akár véletlenül, de egy gyerek meglássa.

Kishíd. Vonat...

Nevetséges. Harmadszor futok neki, ha addig nem száll inamba a bátorság. Komolytalan. Ráadásul ide le is írom. Szánalmas. Ma nem fogok inni. Vagy sikerül józanul szembenéznem vele, vagy hazajövök, s szenvedek még egy darabig.

Vártam a csodára, de többször nem jött el. De nem éltem hiába, egyszer, egy 2001-es nyárvégi, őszeleji napon eljött. Sőt, eljött 2004. november 1-jén mégegyszer.

Többször nem jön. Most én megyek. Vagyis szeretnék. Félek, hogy holnap új napra ébredek. Új nap, de a mai kínnal...