Hát igen, a mesék néha jóval többet mondanak a való életről, mint azt elsőre gondolnánk. Persze lehetséges, hogy csak én akarom belelátni a dolgokat. Minden bizonnyal máskor mást látok bele, attól függően, hogy milyen a hangulatom.

Miket szűrtem le a ma látottból?

- ha szereted, elengeded

- neki másra van szüksége

- neki így lesz jó

A gond mindössze annyi, hogy nekem Ő annyira a részem, hogy az elengedése csak egyféleképpen lehetséges. Csak egyetlen egy út van. Bár lehet, hogy ez nem is gond. Hanem egyszerűen a sorsom ennyi (volt).

Beleőrülök a fájdalomba. Abba, amit át "kell" élnem, amit el kell viselnem. Egyre több a fizikai fájdalom is. A helyzet teljesen reménytelen. Már tényleg szinte semmi nem hajt. Az életlendület visz még tovább, de már nagyon lassan.

Fáj a fejem. Zsong a gondolatoktól. Olyan jó lenne lekapcsolni egy gombbal, és nem agyalni. De ez (is) lehetetlen. Már az álmaimat is megfertőzte. Mármint az alvással töltött időt is. Ami már amúgysem sok. 5-6 óra magasságában már ébredek. Nem az órára. Egyszerűen nem bírok tovább aludni. Hiába érzem fáradtnak magam, aludni nem tudok. Feküdni is fáj, a hátam, a nyakam, a fejem.

Annyira elég volt már ebből. Ha van bárki a világon, aki még egy picit is szeret, az... Á, ilyet nem kérhetek, erre sem morális, sem jogi alap nincs. Még a fizikai fájdalom esetén sem engedélyezik az eutanáziát. A lelkinél meg pláne... De miért nem??? Az tán kevésbé rossz, kevésbé fáj?

Fáradt vagyok. Minden értelemben. Nem vágyom a holnapra, nem vágyom felébredni. Nem vágyok már semmire. Ennyi voltam...

Most is a torkom szorítja, marja.

Ma délelőtt valami pozitív gondolat szállt meg, hogy talán, valahogy... Már akkor tudtam, hogy ez úgysem lesz hosszú időre szóló "fellángolás", jön majd a zuhanás. Nem gondoltam, hogy egy napig sem tart. Pont azon gondolkodtam, hogyan lehete letörni. Pusztán azért, hogy én irányítsam magam lefelé, ne a véletlen sodorjon, mert az nagyon fájdalmas, és akkor ki tudja hol állok meg... Ez volt az a pont, amikor felcsillant a remény. Ha zuhanok, magasabbról picit, mint ahol vagyok, az fáj. Ha fáj, akkor mélyebbre zuhanok. Ha mélyebben vagyok, akkor talán jön egy pici düh is. Mindig egy-egy felemelkedés után jöttek a próbálkozások. Vagyis ha hagyom magam picit emelkedni, akkor lendületből el tudom magam tünteni hamarosan. Paradoxon, de mégis. Talán működik. Hagytam is magam.

Eddig tartott. De lehet, hogy nem voltam elég magasan. Düh nincs, csak fájdalom és keserűség.

SEGÍTSÉG!!!! NEM BÍROM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!