Felmerült, talán nem is kérdésként, sokkal inkább kijelentésként, hogy nincs olyan ember, aki miatt érdemes lenne bánkódni. Mondván nyilván M sem olyan, sőt, senki nincs olyan.

Hmmm, persze. Mondhatni logikus dolog. A probléma ott van, hogy ez nem így működik. Gyorsan hozzá is teszem: sajnos. Sőt, általában pont azon emberek miatt bánkódunk, akikre mások azt mondják, "na miatta nem kéne!".

Nekem Ő volt az igazi. Ez tény. Sajnos. Azért sajnos, mert neki én egyáltalán nem. Amit ő már rég tudott, de nem volt képes kimondani, vagy nem mert kimondani. Vagy csak bizonytalan volt. De a tetteivel mégis kimondta. Én csak későn eszméltem rá. Éreztem, hogy kerül, hogy nincs ideje rám, hogy rejteget a barátok és a család előtt. Persze mindig volt rá ésszerűnek tűnő magyarázat. Magamban kerestem a hibát, hogy ok nélkül feltételezek dolgokat. Hát nem volt ok nélkül. De közben feléltem önmagam. A hitem, az önbizalmam. Megtörtem. Gyötrődtem, hogy mi a jobb nekem, és mi a jobb neki. Arra jutottam, hogy jobb neki nélkülem. De az önzőségem miatt hosszabb távon nem bírtam feldolgozni ezt. Ezért volt a huzavona: együtt-külön-együtt-külön... De mire Ő ki tudta mondani az érzéseit, addigra én már nulla voltam. Az elmúlt lassan 1 év ezt tovább mélyítette bennem.

Nem azért van ez velem, mert arra várok, hogy "visszajöjjön". Nem. Ő meghalt. Nem jöhet vissza sem. Az a lány, akiben él, aki a test, már más. Ő már nem tudja visszacsinálni. Ezeket a sebeket nem lehet begyógyítani. De még így is Ő állna a legközelebb ahhoz, aki hatni tudna rám. Hatni, bár nem tudom milyen irányban. Erősíteni a halálvágyat, vagy csökkentené? Nem tudom.

De mindenki mástól félek. Vagyis tartok, éppen ezért bizalmatlan vagyok. Hmmm, nem is mindenki mástól... Konkrétan mindenkitől. Nem! Még egyszer nem fog valaki így megalázni magam és mások előtt. Nem vállalt fel, mert nem vagyok felvállalható. Másnak sem fogom ezt megadni. Nem mintha lenne bárki is, aki észrevenne engem. Egy csoffadt, megöregedett, megfáradt, tűz és hit nélküli, kisugárzástalan alak vagyok. Egy árnyék. Szerintem az sem vennék észre, ha fizetés nélkül sétálnék ki egy boltból.

Egyedül az adminisztráció vesz észre, mert ott mint egy számhalmaz jelenek meg: X előfizetési számú fogyasztó nem fizetett. Y szerződésszámú hiteladós nem törlesztett. Számok, automatizmusok. Sőt, ott sem az emberek vesznek észre, hanem gépek. Automaták. A világ számára észrevétlen vagyok.

Itt, ezen a blogon viszont duplán hatok, vagy triplán, vagy ezerszeresen. Aki itt olvas, az egy erős esszenciát kap az életemből. A fájó pontokat néhány elektromos jellé alakítva. Betűk, szavak, mondatok. Amik mögött érzések vannak, de itt nyilván csak összesűrítve.

Nem az Ő hibájából, nem miatta, hanem általa vagyok bánatos. Bánat. Ez önmagában egy szép szó. Lágyan írja le a fájdalmat. Megjelent pár ránc a szemem alatt. Úgy neveztem el őket: a bánatráncok. Ha tükörbe nézek azonnal ráfókuszálok. Erről is Ő jut az eszembe. Mint mindenről.

Megoldás? Kiút? Nincs. Se pénzem se biztosításom orvosra. Nem is szeretnék kitárulkozni egy idegennek. Gyógyszerek? Nem! Azt soha! Se gyógyszer, se drog, se alkohol... Semmi. Nekem ezzel kell együtt él(?)nem. Vagyis kellene.

Elsodródtam a valóságtól. Az a félálomvilág, vagy jobban mondva árnyékvilág, amiben vagyok túlzottan megviselt. Teljes mértékben alkalmatlan vagyok emberi kapcsolatokra. A fenntartásra is, nemhogy új kialakítására, főleg nem lányokkal. Beszélni sem vagyok képes. Csak ülni, némán. Kezem markolászva, kaparva, karmolva. Előre-hátra billegve. Nagy nehezen talán egy-két üres frázis, erőltetett poén. Szánalmas. Megalázó érzés. Többet nem akarom ezt átélni. Nem én!

Kába vagyok. És bánatos...