Hát, minden bizonnyal velem lehet a baj. Nem azt mondom, hogy extra dolog, ha valakinek születésnapja van, vagy, hogy úgy kell vele bánni ezen a napon, mintha király lenne. De talán egy picivel több odafigyelés...

Találkoztam ma egy volt munkatársnőmmel. Viszonylag gyakran szoktunk beszélni, vagy akár találkozni is. Mivel egy helyen dolgoztunk, átéreztem a munkahelyi gondjait. Az elmúlt hónapokban minden alkalommal ugyanaz volt a nóta. Mindig ugyanazok a gondok, ugyanazok a mondatok. "Szar, kikészít, bármikor találok másik helyet", bla-bla. Nincs ezzel gond, szívesen meghallgatom. De igazából nagy ívben szart arra, hogy velem mi van. Mármint gondolt rám, felajánlott segítséget, de ha beszélgetésre került a sor, akkor maximum megkérdezte, hogy "mi újság", mondom erre, hogy "semmi"... Ismer már annyira, hogy nehezen nyílok meg, nekem nem megy egyik mondatról a másikra váltva beszélni a gondaimról. Írásban egyszerűbb. Pl. msn. De akkor meg két-három mondat után elköszön, hogy ahogy látja, nem lehet velem beszélni, majd szedjem össze magam holnapra. Aztán ennyi...

Ma is hívott. Mivel közel van a munkahely, felvetette, hogy fussunk össze, mert mégiscsak jobb, mint telefonon. De még felköszöntik az egyik kollégát, mert ma van a születésnapja. Nem tudta, hogy ma van nekem is, nem is tudhatta. Mondtam neki, kicsi a világ: nekem is ma van. Szabadkozott, hogy nem tudta. Persze semmi gond, honnan is kellene tudnia. Én sem tudom az övét. Szóval még jobb, hogy összefutunk, legalább "alkalom" is van.

Nem vártam semmit, se ajándék, se semmi. Talán csak beszélgetni volt kedvem. De tényleg elvárások nélkül. Beültünk egy üdítőre. Belekezdett, mondta-mondta-mondta... Ilyen szar a cég, meg olyan. Ugyanazok a mondatok, mint már hosszú hónapok óta. Kurvára nem vette észre, hogy nem figyelek, nem érdekel, mert nincs erőm hozzá. Engem is átbaszott az a tetves cég, egy csomó pénzzel lógnak, sosem fogják megadni. Meg is szívom, itt a hiteltörlesztés, meg a számlák... Nem, a csaj csak nyomja. Aztán mikor kb. 2 perce ülünk szótlanul (én már vagy 5-6 perce meg sem mukkantam, de már vagy egy órája nyomja a dolgot), megkérdi, "mi jár a fejedben?"...

Esküszöm mindenre ezen a világon: nem vártam semmi. De ennél egy picivel több figyelmességet. Nem igaz, hogy nem lehet picit tekintettel lenni a másikra. Ugyanaz ami hónapok óta, de ma miért nem lehetett elfelejteni kicsit??? Teljesen bekattantam. Csak ültem szótlan, kértem, hogy induljunk, nekem elég volt. Nem értette. Faggatott, hogy mivel bántott meg. Egy szó sem jött ki belőlem. Teljesen leblokkolt az agyam. Szédülni kezdtem, fojtogatott a könnyem, remegett a kezem, csak szorongattam azt a levelet, amit odafelé kivettem a postaládából. Körbe-körbe forgattam, hajtogattam, nyomogattam. De ő csak annyit mondott, hogy nem érti, mivel bántott meg. Nagy nehezen kinyögtem pár mondatot, hogy mivel. A válasz csak annyi volt, hogy "miért nem szóltál?", "kérdeztem mi van veled, de nem válaszoltál!", meg ilyenek. Basszuskulcs!!!! Nekem nem megy úgy, hogy leülünk, szia-hogy-vagy? BASZD MEG! MEG AKAROK HALNI! ÁÁÁÁ... Úgy sem megy, hogy nyomja a munkahelyi problémáit egy órán át, amialatt teljesen lefáradok. Már nincs is kedvem beszélni a saját gondomról... Elköszöntünk, annyit mondott: "Tudod a számom és hogy hol lakom...". Nem tudom, észrevette-e magát.

Engem kiütött. K.O.

Amúgy sem volt szuper napom. Egyedül vagyok, egyedül "ünneplek", kaptam meghívót a baráti társaságba, ahol lehet, hogy Ő is ott lesz az új barátjával, meg hiányzik, meg minden... Meg a halálon gondolkodom. Jönnek a számlák, fizetni kell, hív a bank. Fizetni nekem senki nem akar. Csak ígéretek. Erre jön, tudja már, hogy milyen nap van, és bummmmm.... Bevisz még egy jobbegyenest.

Szédülve, vörösödő szemekkel jöttem haza. Alig vártam, hogy kattanjon a lakás zárja, mikor belépek, mikor senki nem lát...

Feltört, kiszakadt belőlem... Csak remegtem, támaszkodtam az asztalra, lehajott fejjel, markoltam a terítőt... Csak folytak a könnyeim, hörögtem, igyekeztem levegőt venni...

Megkönnyebbültem. Most, hogy kiírtam még könnyebb... egy picivel. De megint potyognak... Gyenge vagyok.

Az egyik ismerősöm írt, hogy készülnek a félmaratoni futógálára szeptemberre. Kb. 21 km...

Szeretem a kihívásokat, van hogy bekattan valami, és lehetetlenre vállalkozom. Ma lefutom ezt a távot. Ha beledöglöm akkoris!

Van vagy 15 kg fölös még rajtam, bár már nem 35, mint fél éve... Túlságosan edzett sem vagyok. 4-5 km simán megvolt. Bringával 50-60 is 2-2,5 óra alatt, ha arról van szó.

De ez nagy táv. Nem sétálva, nem is araszolva akarom. Hanem futni. Ha összeesem, akkoris! 21097,5 méter... Ez 5 kör itt az erdő körül, és még 2183 méter. Meglátjuk, mennyit bírok...