Újra írok. Sokat töprengtem, hogy írjak-e még. S ha igen, ide, vagy kezdjek valahol egy új fejezetet. Marad ez a hely. Egy dolog miatt nem akartam ide írni, Ő ismeri ezt a helyet. Bár nem olvassa, talán egyszer sem olvasta.

Eltelt közel 2 hónap az utolsó bejegyzés óta. Úgy tűnt, sikerül kilábalni. Pár hétig éreztem az erőt, a hitet, újra a reményt. De mindez füstté vált. Elillant olyan gyorsan, ahogy jött. Hetek óta újra vergődök.

Romokban az életem. Megtört a lelkem. Már nincs hit. Nincs remény. Nincsenek vágyak, nincsenek álmok. Összemosódnak az éjszakák és a nappalok. Út az őrület felé. Pokoli kínnal éget minden pillanat. Ez az a szint, ahonnan nincs visszaút. Vagy megrekedek ebben a pontban, vagy totálisan leépítem valahogy az elmém. Itt maradni nem bírok, éget, fáj és mar. Nem hagy a sors más megoldást: teljes és visszavonhatatlan bezárkózás. Teljesen elszakadni a valóságtól. Fel kell építenem magamban egy álomvilágot. Ki kell zárnom belőle minden élő embert, minden valós tárgyat. Ki kell zárnom magamat az ő életükből. A legszívesebben elbújnék egy sötét sarokba. Magamra terítenék egy sötét lepedőt, ami megvéd mindentől és mindenkitől.

Várnám a halált. Várom most is, de nem jön. Tegnap este újra megpróbáltam. Közelebb volt, mint az eddigi próbálkozásokkor, de még mindig nem eléggé. Úgy éreztem, sosem fog sikerülni. De most valahogy mégis megnyugtató érzés fogott el. Olymértékben tompa már az észlelésem, hogy előbb utóbb eljön a pillanat, hogy elszakadok a valóságtól. Kikapcsol az agyam, és akkor nem állok félre, ha jön a vasszörny. Karnyújtásnyira volt. Most nagyon közel. De nem eléggé.

Tartalékok nincsenek. Sem erő. Sem hit. Sem emberi kapcsolatok, amik segítségével vissza tudnék jönni az életbe. Tudom, vannak, akik igyekeznek segíteni. Vannak, akik ha tudnák, mi jár a fejemben, rohannának segíteni. De a sebeim olyanok, amiken - sajnos - ők nem tudnak segíteni. Az önbecsülésem, az önhitem, a magabiztosságom, a férfiasságom ők visszaadni nem képesek. Újfent az ördögi kör: magamnak kellene, mert csak így kerülhetek egy új kapcsolat közelébe, mert csak az menthet meg. De egyedül nem megy.

Szánalmas vagyok. Tisztában vagyok vele. De én szerettem őt, nekem Ő volt a világ. Ő is marad. Már nem is akarok mást. Marad a bezárkózás.

Anyagi szinten és végnapokat élek. Az is csoda, hogy még van lakás a fejem felett. Az elmúlt két hónap jó időszakában sikerült javítani ezen. Ha tudom, hogy csak eddig tartok ki, bele sem fogok. Olyan kellemes a halál gondolata. Mint egy puha bársony, úgy ölel körül. Menedék. Mentsvár saját magam, a gondolataim ellen. De nem jön. Sajnos itt tart még valami. De ez pokoli kínnal jár. Minden egyes napom ugyanaz. Letargia, fájdalom, sírás, halálvágy. Várom a csodát. Már ahhoz sincs erőm, hogy a kezem felemeljem. A fejem is csak lehorgasztva tudom tartani. Megremegek mindentől.

Ringatózás. Lábam felhúzva, karjaimmal átfogva. Előre-hátra hintázni, ringatózni. Ez ami megnyugtat. Mint bármely filmben, ahol egy őrültet mutatnak. Szerencsések, nem kínlódnak. Nem gondolkodnak. Ennél az is ezerszer jobb. Jönnek a könnyek. Nincs ami megállítsa. Nem is akarom. Nem, ez már nem az a fajta sírás, ami könnyebbé tesz. Ez a reflex-sírás. Csak jön és kész. Tompaság. Állandósul.

Nem voltam jó ember. Ezt tudom. Sokszor, sokakat bántottam. De nem követtem el olyan bűnt, hogy azt érdemeljem meg, amit most az élettől kapok. Ennyire nem lehettem rossz. Vagy mégis? Lehet, hogy mégis???? Most agyalni fogok a bűneimről. Talán előző életeimben? Létezik egyáltalán ilyen? Nem tudom. Nem tudom. Csak pörögnek az ujjaim, írok. De már nem tudatból. Ez már tudat alól jön. Butaságok, összevisszaságok. Hullámok, árterek, kavargások. Könyvmoly... Mi??? Én sem értem magam. Írom, ami eszembe jut. Füstszag. Elégettem a fényképét. Égett a gyertya a sínek mellett. Ráléptem, de nem jött. Se innen, se onnan. Leültem. Ittam, elzúgott. Későn eszméltem. Nem tülkölt, nem adott hangot. Tán észre sem vett. Sötét volt már. A következőt már vártam, figyeltem. Hamar jött, de nem volt erőm felállni és odalépni. Csak pár másodpercnyi erő kellett volna.

Búzatábla. Őrület határa. Bezárkózás, ringatózás. Illatok. Az Ő illata. Átölelem, de ellök, undorodik tőlem. Csak azért volt velem, mert sajnált. Ki is mondta: csak azért, hogy megmentsen. Feláldozta magát. De minek? Ennek így nem volt értelme. Csak így lehet engem szeretni??? Szánalomból, sajnálatból. Szégyellt mindenki előtt. Titkolt, rejtegetett. Az újat nem, ő gazdag, sikeres, jóképű. Nem volt oka szégyent éreznie. Könnyű így önbizalommal telinek lenni. Neki nem kellett mindenre hosszú hónapokat, éveket várnia, ami alatt felélte az önbizalmát. Megkapott készen mindent. Igazságtalan az élet. Gyűlölöm ezt a világot. Hányni tudok ettől az egésztől. Markolja a torkomat a fájdalom. Ezt kaptam. Ezt érdemeltem. Nesze, te szánalmas ember, ez a tied. Dögölj meg, dögölj bele a saját magad által teremtett szánalmas kis világodba...

Már magammal beszélek. Magamban. Ez jó. Jó jel. Talán egyre gyakoribbak lesznek, és egyszer végleg bezárul a külvilág, és csak ez lesz. Újra a ringatózás, megnyugtat. Csak előre-hátra. Jár a fejem, megdől a hátam. Csak az alkarok vannak az asztalon. Hiszen muszáj írni valahogy. A könyököm még éppen csúszkál kicsit. Meghaltam.

Igen, ez lesz az én utam. Kizárni mindent és mindenkit. Egyetlen kapu lesz. Ez itt. De csak egyirányú. Írok, amíg tudok. Persze csak ha lesz kedvem avagy ihletésem hozzá.

Se munka, se pénz... Így nemsokára se lakás, se áram, se gép, se internet, se írás.

Be szép lenne meghalni. Álmodozom. Átölelem magam, csak az én két saját karom maradt. De ez sem az igazi. Már magamtól is undorodom. Hogy is várhatnám el, hogy más ne így érezzen??? Szánalmas vagyok. Akit csak sajnálatból lehet szeretni. Szeretni??? Hülyeség, mondjuk úgy, vele lenni. Egy késsel döfném át a torkom. Lentről felfelé, az álkapcsomnál. Egy hosszú, vékony, hegyes késsel. Lentről jó nagy erővel, feltolni az agyam felé.

Vagy a szívembe nyomni, keresztül a bordák között?

Mit meg nem adnék, ha valaki ezt megtenné, mert nekem ehhez erőm nincs...