Igazából a lényeg nem az előző post, hanem ami most jön, de le akartam zárni magamban azt a témát. Hogy tisztán tudjak erre koncentrálni.

Tegnap találkoztunk.

Féltem. Féltem, mert úgy váltunk el kedden este, egymás szívét szétszaggatva, hogy soha többet nem látjuk egymást. Igen, ezt én "döntöttem" el, én tényleg nem tudtam volna másképp elképzelni. Féltem, mert nem tudtam, milyen leszel. Féltem, mert nem tudtam, hogy az addig csak elképzelt új énem, aki képes újra látni Téged, vajon tényleg képes lesz rá.

Képes voltam. Az első pár másodperc zavara után. Jó volt sétálni veled. Jó volt újra beszélgetni. Ülni az avarban. Nem azt mondom, hogy olyan volt, mint 4 évvel ezelőtt, de nagyon hasonló. Közel voltál. Vágytam az érintésedre, az illatodra, a hangodra. Nagyon jó volt. Jó lett volna "úgy" átölelni, esetleg meg is csókolni. Valahol jó lett volna érzem én. De tudom és érzem azt is, hogy több szempontból nem lett volna jó. Éreztem, hogy én sem szeretném teljesen, mégha talán nagyon is. Egyfajta ösztön, ami húz hozzád. De azért mégiscsak 4 évet voltunk együtt, nem lehet egy pillanat alatt minden testi és lelki vonzódást megszüntetni.

Megerősített, hogy tudok uralkodni az érzéseimen. Biztosabbá vált, hogy tudlak majd "csak" barátnak is tekinteni. Tudok majd továbblépni más felé, ha úgy hozza a sors.

Jó ember vagy. Nagyszerű és fantasztikus. Ezt jó ha tudod! :-)

Hadvezérem!