Azt hiszem, menekülés miatt érzem azt a kollegina (Ági) iránt, amit érzek. Mármint azért ilyen gyorsan és ilyen szinten. Alapjában is nagyszerű lány, de nem tett semmit, mégis elcsavarta a fejem. (már a neve is sokat sejtető, ugyanis az életemben a hozzám valamilyen szinten közel álló, vagy "kapcsolatra esélyes" lányok fele Ági volt)

Ugyanez lehetett Sütinél is. 1-2 héttel a szakításunk után már mással járt. Belezúgott, mert megkapott olyan dolgokat, amiket tőlem már nem. Újdonság varázsa. Nagyon fájdalmas érzés, hogy ennyire hamar lépett tovább, de igazság szerint ez nem irányítható dolog, ezért mégcsak haragudni sem tudok rá. Mondjuk "jogom" se lenne hozzá. Igazából ha akkor nekem jött volna valaki, én is ugyanígy fejest ugrottam volna az új kapcsolatba, valószínűleg engem is elvarázsolt volna az a bizonyos rózsaszín köd, ami most Sütinél is van.

Az mondjuk tipikusan az én formám, hogy pont egy olyan lány váltotta ki belőlem ugyanezt, aki nemsokára feleség lesz. Végülis mindegy. Majdcsak lesz valahogy.

Szombat van, hulla vagyok, mégsem bírok aludni. 6 körül már fent voltam. Össze-vissza álmodom. Sütivel általában, természetesen álmomban mindig helyrejönnek a dolgok.

Miért nem mondott nemet, mikor megkértem a kezét másfél héttel ezelőtt? Egy hete - talán ide még le sem írtam - megpróbáltam megcsókolni. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a helyzetnek. Nem utasított el, sőt, mikor észbekaptam, hogy igazából nem is lehet, és hátraléptem volna egy lépést, megfogta a karom, és kaptam egy szájrapuszit. Tudom, ez nem nagy dolog, de mégis miért. Kérdezte, mivel tudna segíteni, hogy jobb kedvem legyen, azt mondtam, egy csókkal, válaszként annyit mondott, hogy az a legrosszabb, hogy meg is tudná tenni, és szeretné is. Persze csók nem volt. Ahogy rám néz, ahogy átölel, ahogy a vállamra hajtotta a fejét, ahogy megfogta a kezem.

Vagy ez már csak a múlt múló hatása, reflexek, régi vágyak, régi mozdulatok, amik még bennünk vannak. Vagy még érez valamit? Vagy? Vagy? Vagy?

Egyébként meg nem reagál semmire: sms-eimre, leveleimre, hívásaimra nem jön semmi válasz. A telefont is pont akkor vette csak fel, amikor nullán voltam, és nem is sikerült a beszélgetésünk túl szépre. Nem veszekedés volt, de megbántottam. Nem akartam, de nem tudtam kontrollálni az érzéseim, a hangom, azt, amit kimondok. Pont akkor jött elő sok év után újra a halálvágyam. Igazából tudtam, hogy nem lennék képes megtenni, bár egyetlen egy porcikám sem kívánta az életet, mert fáj. Igen, gyáva és önző dolog lett volna így meghalni. De nem igazán érdekelt. Az életösztön erősebb. Mégis annyira jó lett volna. Lehet, hogy csak egy jó alvás hiányzik, egy kis pihenés. Valaki, aki legalább egy picit boldoggá tudna tenni.

Ha most jönne valaki, aki miatt boldog lennék, aki velem lenne, aki törődne velem, aki nő lenne mellettem... Hát nem azt mondom, hogy bárki, de szinte bárkibe beleszeretnék.

Menekülés...