Abban a búrában, amiben jelenleg élek, teljesen mások a szabályok, érzések, más dolgok uralkodnak, mások a törvényszerűségek.

Ez olyasmi, mint a relativitás-elmélet. Mások a fizikai tulajdonságok, másképp telik az idő, ha eltérő sebességekkel mozgó testeket nézünk. Persze ennek érzékeléséhez hatalmas sebességbeli eltérések kellenek. Pl. a mi mozgásunk, illetve a fénysebesség esetében.

Ez van nálam is. A normál élet, (nem rosszértelemben vett) hétköznapi lét esetén teljesen másképp mennek a dolgok, mint nálam. Még az is passzol a fizikai elmélettel, hogy nálam is másképp telik az idő. Más a nappal és más az éjszaka határa. A kettő nem is folytonos. Tele van szakadásokkal, amikor egy-egy rövidebb vagy hosszabb időre napközben is éjszaka lesz, vagy éjszakába csempésződik némi nappal. Rendszertelenül. Vagy jön, vagy nem. Vagy ekkor, vagy akkor. Vagy rövid, vagy hosszabb.

Nem érvényes a normál élet racionális gondolkodása. Hiába fogom fel ésszel a dolgokat, tudom, hogy elvileg mi a jó, mi kellene a túléléshez. De egyrészt gyakorlatilag lehetetlen átültetni az én életembe, másrészt a mindennapok szenvedése pillanatok alatt felemészt mindenféle gondolatot. Olyan mértékben erős ez az erózió, hogy szétmar mindent. Percek, órák, legjfeljebb napok alatt. Utána ez is már az uralkodó halálmasszát erősíti, mondván, ezt is legyűrte, ez sem tudott kimenteni engem.

Klasszikus szélmalomharc. A búra, ami körülvesz egyrészt megvéd. Az újabb csalódástól, attól, hogy bárki bántani tudjon. De ahogy egyre jobban magába zár, úgy veszi el az éltető fényt és az oxigént.

Nem tudom irányítani az életem. Se erre, se arra. Hiába érzem magam erősnek a kilépéshez, nem engedi be a pozitív dolgokat. Hiába érzem, hogy most meg tudok halni, azt sem tudom irányítani.

De hogy lehet az, hogy egy nem létező dolog irányít engem, és nem én saját magam? Hogyan tudja a saját elmém egy része felülkódolni a többit? Skizofrénia? Vagy még csak afelé tartok. A "java" még csak most jön?

Bármit mondok, bármit írok, bármit tervezek, bármit szeretnék... Abból semmi sem lesz, mindig valami vagy valaki az utolsó pillanatban odébbpiszkál majd. Újabb eltérést találtam a normál élethez képest. Ott valaminek az ellentétének az ellentéte a valami, vagyis visszakapom azt, amiből kiindultam. Nálam nem így van. Ha eltervezem, hogy meghalok, vagyis az élet ellentétét választom, de az nem sikerül, akkor a logikus az lenne, ha azt mondanám, hogy akkor élek, hiszen nem haltam meg. De nem így van. A kettő közé szorulok mégjobban. Itt lebegek, itt remegek élet és halál közt. A két érzés cibálja szét a testem és a gondolataim. Borzalmasan fárasztó. Nagyon elfáradtam...