Válaszok... Feltett és fel nem tett kérdésekre.

A tegnaphoz...

Addig KERES az ember társat, amíg meg nem találja az igazit. Ha megtalálta, tovább már nem keres, mert nincs értelme keresni, nem akar keresni, nem tud keresni. Én megtaláltam. Féloldalas persze, mert csak nekem az igazi. Hát, van ez így, volt ez így, lesz ez így. Mással is...

Nincs tovább, mert nincs erő, nincs hit, nincs akarat, nincs önbizalom, nincs pénz, nincs állás, nemsokára nincs fedél. Már nincs érdeklődés sem ezen dolgok iránt. Erre nagyon pontosan illik az, amikor azt mondják: elindult a lejtőn... Vagyis gurul-gurul-gurul... Egyre gyorsabban. A tehetetlenségi erő egyre erősebb, egyre nagyobb erő kell ahhoz, hogy megállítsák. Nálam ez borzalmasan nagy már. Nincs is értelme próbálkozni, a sebek meg nem gyógyíthatók. Senki által.

Nem fogadok el segítséget, mert nem tudnám viszonozni. Nem is tudom elfogadni, mert nem tudok emberek között lenni. Néhány ember maradt, akinél még él a maszkom, akiknél még tudom tartani magam, de már ott is hajszál választ el a teljes elzárkózástól. Egyszerűen nem megy. Egy idő után nem tudok mit mondani. Még akkor sem, ha tudom mit szeretnék mondani. Egyszerűen nem mozog a szám. Borzalmas érzés. Nem szívesen szembesülök vele.

Nekem Ő volt az igazi. Utána bárki más csak utánzat, pótember lehet(ne). Tegyük fel, hogy nem Ő volt az igazi. Akkor sincs értelme tovább küzdeni, mert arra sem vagyok képes, hogy a meglévő emberi kapcsolatokat fenntartsam (beszélgetés bárkivel), nemhogy új emberekkel ismerkedjek. Próbáltam, még ilyen szempontból "ártalmatlan" helyzetben is leblokkolok teljesen. Írni is épp csak... Ez annyira szánalmas, hogy már fáj. Kit lehetne ezzel levenni a lábáról. Kit érdekel az, hogy egykoron ki és mi voltam??? Arról már nem is beszélve, hogy ez a szánalmas világ nincs kedvemre. Ahol így, ilyen eszközökkel, ilyen módszerekkel, ilyen hozzáállással, ilyen anyagi és családi háttérrel lehet csak bármit elérni... Ezen a helyen nekem semmi keresnivalóm nincs. Neki sem nagyon számított ez, amit én tudtam adni. Az, amit ott kap, már igen... A vicces az, hogy igaza van... Ő tud alkalmazkodni ehhez a világhoz. Én nem, és nem is akarok.

Többet senki előtt nem alázom meg magam, senkinek nem tárom fel magam. Senkinek nem adok esélyt, hogy a szívemhez férkőzzön.

Még most is itt dübörög a vasszörny hangja a fülemben, érzem a mellkasomban az erejét, ahogy elzúgott pár centire tőlem... Látom magam a tükörben, az étkezőben, ahogy állok a széken, a kötél a nyakamon... Most is érzem a porladt betont, ami rámhullott, amikor kiszakadt a tipli a mennyezetből, érzem a rándulást a jobb vállamban, ami akkor nyilalt belém. Bánom, hogy nem sikerült. Bánom, mert fáj. Bánom, mert nem akarok élni. Bánom, mert egyre kevesebb emberi van bennem, és szeretnék emberként meghalni. Bánom, mert az egyetlen emberi érzés, az iránta érzett szerelem is elmúlhat, gyűlöletté válhat, és ez előtt kell(ene)...

De félek, hogy nem megy. Az már nevetséges lenne: öt kísérlet. Akkor már a következők is egyre kisebb eséllyel jönnének össze. Vagy előbb utóbb csak sikerül??? Mintha mindig egy picivel közelebb kerülnék. Félek, hogy ittragadok. Emberként egy embertelen világban, embertelenként a mocsárban...