Sok érdekes dolgot olvastam mostanában ezzel kapcsolatban. Bár az érdekes jelző elég bizarrnak hangzik.

Hónapok óta nincs más gondolatom, az agyam csak e körül forog. Jobb lenne meghalni, mint élni, mint így élni.

Keresem az érveket, ellenérveket. Igyekszem mérlegelni. Még képes vagyok gondolkodni, de érzem, hogy épülök le. Komoly érvnek éreztem, hogy úgysem lesz gyerekem, ugyanis nincs kitől. Csak úgy a világba nem hozok létre utódot, tehát ha lett volna, csak olyan nővel, akivel érzelmileg nagyon közel vagyunk egymáshoz. Erre nem látok esélyt. Persze, szakítás után, negatív időszakban mondhatni "természetes", hogy így érzek, és "persze nem lesz ez mindig így, jön majd valaki". Hát nem fog. Már nem attól tartok, hogy nem találok senkit, akivel legalább próba szinten lenne valami. Jobban félek, hogy lesz valaki, aztán újabb csalódás. Benne és/vagy magamban. Nem vagyok jó pasi, nem vagyok jó szerető. Hehe. Nem merek közeledni. Szóval nem lesz gyerekem, tehát evolúciós szempontból nincs helyem az élők között. De egy gondolat, amit nemrég olvastam, cáfolni látszik ezt. Segítségére lehetek másnak. Akár családon belül, akár azon kívül. Tanítás, segítség, nevezzük bárhogy. Tehát lehet haszna egy olyan embernek is társadalmilag, akinek nincs és nem is lesz saját gyereke.

De ha hozzáveszem ehhez, hogy egy ilyen segítséghez, főleg tanításhoz, pedagógiához olyan lelkiállapotban kellene lennem, amivel jó hatással vagyok másokra. Erre viszont szintén nem látok semmi esélyt.

Annyi módszer van. A bőség zavara:

• akasztás
• méreg
• érfelvágás
• épületről leugrás
• hídról vízbeugrás
• áramütés
• kés
• vonat
• fegyver

Meg még ki tudja hány ezer módja. De gyáva vagyok, nem akarok szenvedni, nem akarom, hogy balul süljön el. Ha már egyszer nekifogok, legyen rögtön tökéletes.

Egész nap olyan a fejem, mintha félig aludnék, mintha spicces lennék. Kábaság, levertség. Hetek óta tart ez a fajta napközbeni érzet. Éjszaka pocsékul alszom. Alig bírok elaludni, csak forgolódom. Reggel korán ébredek, nem bírok elaludni. Egyszer iszonyat éhes vagyok, máskor napokig alig bírok enni valamit. Ráadásul kijött az allergiám, kiújúlt az asztmám.

Nem tudom, mit is akarok, illetve mire vagyok képes. Vágyom a halálra, de ott az utolsó pillanatokban mindig meghátrálok. Nem mertem a sínekre lépni. Csak pár lépés hiányzott. Iszonyat ereje volt, ahogy egy pillanat alatt jött és eltűnt. Ahogy én is elmehettem volna.

Vágyom a halálra, egyetlen megoldásnak látom. Viszont amikor arról olvasok, hogy ki hogyan szenved, hogyan próbálkozik, hogyan tervezi a saját halálát, ahogyan keresi a módszereket egyszerűen hányingerem van tőlük. Illetve a leírásoktól. Szánalmas siránkozásnak érzem. Pedig én pontosan ugyanazt csinálom.

Nem hiszek nekik, hogy senkinek sincsen rájuk szüksége, mert ez lehetetlen, tuti van valaki, akinek fontosak. Pedig saját magamnál ugyanezt érzem.

Megrekedtem nem csak az élet és a halál között, hanem életvágy és a halálvágy között is. Amiben vagyok, nem nevezhető életnek, de halott állapotnak sem. Vegetálok, telik az idő, eltűnnek a tartalékaim. Már csak vagyok. De biológiailag élek, hiszen gondolkodom (már amennyire) ver a szívem, lélegzem. De nincsenek érzelmeim, nincs hitem, nincs bizalmam senkiben. Nem tudok hinni senkinek. Volt egy lány, aki kb. 1 hónapja közölte, hogy belémzúgott. Egyébként egész jó csajnak mondanám. De nem tudtam elhinni neki. Bennem volt, hogy valamilyen hátsó szándék miatt mondta. (bizonyos szemponból a főnöke voltam, vagyis felette volna a cég ranglétráján) Azóta, hogy végülis leráztam, nem is nagyon beszéltünk. Talán csak egyszer.

Már nem hinném el, bárki is mondja hogy szeret. Nem hinnék magamban, hogy jó vagyok bárkinek is. Nem mernék közeledni hozzá, mert nem akarok "beégni" a férfiatlanságommal.

Persze, ilyenkor jönnek a közhelyek: "hülyeség, csak a szakítás miatt vagy ilyen negatív", stb. De most komolyan: az akinek ilyen gondolatai vannak, aki így "éli" meg a szakítást, az nem férfias, ez már önmagában jelzi, hogy igazam van.

Arról nem is beszélve, hogy ez nem egy sima szakítás volt. Nekem Ő volt az igazi. Tudom és érzem is. Attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem, ahogy először megláttam. Neki nem én voltam az. Ezt ki is mondta. Talán az új párja az. Ki tudja.

Zsibbadt az agyam, napok óta a sírás határán vagyok újra. Ha egyedül vagyok, akkor bőgök is. Kívülről nézve magamat is szánalmasnak tartom. Bele sem merek gondolni, hogy mit gondolna az, aki esetleg ezt látná. De nem látja senki. Nem tudja senki. Egyedül fájok, magamban, magányosan...