Tegnap eltettem az utolsó fényképét is a polcról.

Tegnap este felhívtam, és végleg elbúcsúztam Tőle. Szeretném látni, szeretnék vele beszélni, még így is, hogy mással van. De beláttam, nem vagyok rá képes. Amikor tényleg ott vagyok, annyira fáj. Gyenge vagyok, én nem vagyok képes ezen túllépni, nem vagyok képes ennyire keménynek lenni. Egyszerűen nem megy.

Nem volt jó a kapcsolatunk utolsó időszaka. Ez - sajnos - tény. Igazából vége kellett, hogy legyen. Neki sokkal jobb így. Nekem mondjuk nem, de legalább neki jó.

De tele vagyok kétségekkel, mert egyszerűen érzem, hogy pont most alakult volna mind a két életünk úgy, vagy olyanná, hogy működhetett volna. De ezeket a dolgokat már mással fogja megélni, belőlem annyi marad csak neki, hogy egy nem-működő-szerelem.

Ennyi marad meg bennem is. Csak éppen magammal kapcsolatban. Vagyis képtelen vagyok megadni dolgokat, hiába szeretném. Kapcsolatra alkalmatlan...

Ma másképp fáj, mint eddig. Tompán, üresen. Mintha egy nagy fekete lyuk lenne a szívem helyén. Nem élesen, nem őrjítő módon tör rám.

Rettentően hiányzik.

Ég és föld között... Pont így érzem magam, de nem a boldogság miatt. Nem akarok élni, de tudom, nem vagyok képes saját kezemmel véget vetni az életemnek. Zsákutca. Telnek a napok. Nincsenek célok, nincsenek vágyak. Nem látom értelmét az egésznek.

Tipikusan olyan vagyok, aki szenved egyedül. Be kell látni, hogy vannak ilyen emberek. Be kell látnom, én is ilyen vagyok. Engem felemészt a magány.

De most? Jó lenne valaki más, de tudom, nem menne. Már nem tudnám megadni senkinek a boldogságot. Nem tudnám Melinda után szeretni. Nem tudnám őszintén elfogadni. Sem őt, sem magam. Ez vajon átmeneti érzés? Vagy örökre így marad? Lehet, hogy csak a fájdalom miatt érzem ennyire így? Nem tudom. De belehalok...