Mindig azt hittem, hogy inkább jó vagyok, mint rossz. Másoknak segíteni, önzetlenül. Bármikor, bármiben, bárhogyan. Igyekeztem mindig úgy cselekedni, hogy utána a tükörbe tudjak nézni. Méghozzá úgy, hogy nem köpöm szembe saját magam.

Mire jutottam ezzel? Semmire. Most sem tudok a tükörbe nézni. Mert olyant látnék, amit inkább nem akarok látni. Egy csúnya, fásult, keserű, halott arcot.

Ha azzal a mentalitással, hozzáállással, valamint emberi kapcsolatokkal, párkapcsolati "képességekkel" amivel én éltem koszos kis életem, ennyire jutottam, akkor mi értelme volt az egésznek? Tökéletesen semmi. Két lehetőség van. Másképp élni ezután. Felvenni ennek a mocskos és önző világnak a ritmusát. Felvállalva, hogy az esetlegesen létező kivételeket már én sem fogom észrevenni, és én is végiggyaloglok mindenen és mindenkin. Vagy kivonom magam a társadalomból. Nem tudom, hogy ez helyfüggő-e. Tehát rossz helyen vagyok? Budapest... Csak itt van ez? Vagyis van olyan szeglete ennek a bolygónak, ahol az én értékrendem, az én világképem, az én érdeklődési köröm, az én hozzáállásom, az én lovagiasságom, kedvességem NEM lenézendő, bogaras, kocka, szánalmas dolog? Létezik ilyen? Ha igen, hol? Hogy jutok el oda?

Nézzük mire mentem ezzel. Munkahelyek: alkalmatlan vagyok, mert nem ordibálok a fizikai munkát végzőkkel, ugyanis ők (az idézet MINDEN eddigi munkahelyen kb. szó szerint így hangzott) "buták, suttyók, velük másképp nem lehet, mert aljanép". Ha megmondtam a véleményem, és nem tetszett a vezetésnek, vagy elengedték a fülük mellett, vagy kirúgtak. Mi a túróért vettek fel, ha nem azért, hogy segítsem a KÖZÖS CÉLt elérni.

Párkapcsolatok. Mire elég az őszinteség? A figyelmesség? Az udvariasság? A tolerancia? A válasz rövid: rohadtul semmire. Simán a szemembe hazudnak. Nem értékelik ezeket. Ezek után, hogyan is bízhatnék meg bárkiben is? Amikor azok, akik kezébe adtam a hitem, a bizalmam, olyan bizalmat, ami megkérőjelezhetetlen és megingathatatlan volt. Vakon bízva! Akik ezzel visszaélve hazudtak szemrebbenés nélkül a szemembe, mondván: miattam teszik, mert VELEM nem lehet ezt megbeszélni őszintén.

A bizalmam elszállt. SOHA TÖBBÉ, senkiben, semilyen szinten. Inkább leszek magányos, inkább vállalom, hogy utálnak a bizalmatlanság miatt, inkább leszek egyedül. De többé nem hagyom, hogy ezt tegye valaki velem.

Ez az út óhatatlanul a betokosodáshoz vezet. Egy olyan léthez (mégcsak nem is nevezhetném életnek), ami egyébként iszonyatosan távol áll tőlem. Sajnos, az eddigi négy próbálkozásom sikertelen volt. Se a kés, se a vonat, se a kötél nem segített. Gyáva és gyenge voltam az utolsó pillanatban. Avagy a kötél nem bírt el, illetve a felfüggesztése. De egyszer, egy szép napon, talán sikerül. Egyetlen porcikám sem vágyik az ittmaradásra. Már nincs olyan dolog, ami életcélt jelentene. Nem vágyom tárgyak megszerzésére. Nem vágyom mások elismerésére. Nem vágyom a világ jobbá tételére. Nem vágyom a tudományok előrevitelére. Nem vágyom már annyira új tudás megszerzésére. Nem vágyom mások társaságára. Nem hiányoznak a dolgok. Nem akarom már látni a piramisokat, a hegyeket, a folyókat, a tengert.

Egyetlen dologra vágyom csak: este lehunyni a szemem, amely örökre úgy marad...