Kutyaharapást szőrével... Tartja a mondás. Hiába is tetszik meg esetleg egy lány, ha arra gondolok, hogy hozzáérek, megcsókolom, vagy bármi egyéb, rögtön görcsbe rándul a gyomrom, menekülhetnékem támad.

Félelem a kudarctól, nem szeretnék szembesülni azzal, hogy mennyire antipasi lettem. Bénázni, felsülni. Kár lenne tagadni, nem vagyok egy jó parti. Se pénz, se külső, se jó szerető... Na, kinek is kellene egy ilyen?

Pár napja viszonylag jobb kedvem van, vagyis: nem rossz, nem annyira erős a halálvágy. Csak ritkán, egy-egy percre. Igyekeztem minél kevesebbet tölteni a gépnél. Már nem napi 10-15 órát, hanem "csak" 2-3-at. Vagy még kevesebbet. Igyekeztem hasznosan eltölteni az időt: elmentem itthonról, átrendeztem a lakást, nagytakarítás. Meg ilyenek.

Tegnap este levelet kaptam. Egy közel álló lánytól, a baráti társaság egyik tagjától. Vagy már csak "volt baráti társaság". Vagy ahogy mi hívtuk: kiccsapat... Találkozót szerveznek július 11-re. Valamint készítettek egy videót, amit a youtube-ra raktak fel: fényképek az elmúlt évekből. Nekem a csapat, és Ő egybeforr. Ráadásul Edda koncert. Emlékek. Fájó, maró, kínzó emlékek. Az elmúlt napokban egész jól elfoglaltam magam, alig gondoltam rá. Ez a levél feltépte a friss hegeket, újra nyílt a seb.

De nem voltak irreális "terveim", tudtam, hogy nem tart soká az optimizmus. Három nap. Ez ígyis rekord. Na meg még nem is zuhantam teljesen vissza. Csak tartok felé, lassan... de biztosan.

Ma találkoztam egy lánnyal. Fejlődés mi? A neten ismertem meg. Okos, kedves, jó a humora, meg egy csomó jó tulajdonsága van. Jó volt vele tölteni a nap nagy részét. Nem tudom, mit vártam, talán csak annyit, hogy vajon mit érzek majd, zavarban leszek-e, vagyis a saját reakcióim. Nem hiszem, hogy mint párkapcsolat szóbajöhetne. Neki nem olyan kell, mint én. A korkülönbség is nagy, ez már nekem is sok picit. 12 év... Nem ilyen szempontból találkoztunk, tehát semmi erre utaló dolog nem volt, nem is vártam. De óhatatlanul átfutott a fejemen a gondolat. Az utóbbi időben ennél még ártatlanabb beszélgetéseknél is leblokkoltam.

Ma sem voltam csúcsformában. Szerintem untattam is... Ez van.

Most kezdem megint egyre pocsékabbul érezni magam. Iszonyatosan bosszant, hogy ilyen bénává váltam, egy gátlásokkal teli, önbizalom nélküli senkivé.

De mit is várok másoktól, ha magamban sem tudok hinni, ha én sem tudom elfogadni magam... Hmmm, ez nem igaz, elfogadom magam, de amit látok, az több, mint katasztrófa. Ördögi kör. Már ki sem akarok lépni. Szar érzés zuhanni...

Most indultam lefelé, még lassú. De egyre gyorsabb lesz, nemsokára újra itt a régi fekete gondolat-hadsereg. Majd írok újra. Ugyanazokat a mondatokat, ugyanazokat a köröket, mint az elmúlt hetekben és hónapokban.