Hánynom kell. Magamtól.

Olyanná váltam, akiket mindig "megvetettem". Nem rosszindulatból, hanem inkább picit dühből: miért adják fel az életüket, a tehetségüket, a jövőjüket egy nő miatt. Nem értettem sose...

Már értem. Pontosan tudom, érzem, értem, MEGÉLEM. Ragaszkodás a múlthoz, egy felépített ideához, ami már nincs, nem létezik. A varázs-léggömb szétpukkadt. Csak én maradtam: a madzag a lufiról, egy vékony kis szál, akivel úgy játszik a szél, ahogy a kedve tartja. Dobál, meggyűr, csomót köt rám a sors. Hol felemel, hol elenged, hagy zuhanni. Bele a sárba. Hagyja, hogy tiporjanak mások. Sem erőm, sem akartom nincs felállni, belesüppedtem. Magához ragad, nem enged. Pár nap után megszárad a könnyek-áztatta föld, a szél újra belém tud kapni, felemel. Játszik velem. Majd újra zuhanok. A sors játékszere lettem.

Feladok egy hirdetést: magányos madzag, léggömbjét keresi... Válasz az "amíg nem késő" jeligére a kiadóba.

Szánalom. Szánalmas aki úgy tesz, úgy viselkedik, mint én. Vagyis én is szánalmas vagyok. Egy darab szaros húscafat. Tele mócsinggal, inakkal, hártyákkal, zsírdarabokkal. Kikezdtek a férgek, marják a szívem, a húsom. A legyek is csak petéket raknak a sebekbe.

Nem más miatt, magam miatt. Akit, vagyis AMIT látok. Három nap. Hát, némi humorral fűszerezve, de teljesen aktuális: pünkösdi királyság volt...

Hánynom kell.