Ha nekemszegezi valaki azt a kérdést, hogy hiszek-e Istenben, vagy szerintem Isten létezik-e, akkor zavarba jövök. Zavarba, méghozzá azért, mert nem tudok erre a kérdésre egy szóval, egy igennel, vagy egy nemmel válaszolni. Talán olyan választ tudnék adni, hogy attól függ, milyen értelemben kérdezi az illető.
Az egyházak által "definiált", leírt, bemutatott módon, nem, Isten nem létezik. Isten úgy létezik, ahogy létezik jó, rossz, szép, csúnya. Nem Isten teremtette az embert, hanem pont fordítva, az ember teremtette meg Istent, méghozzá saját képére. Tehát én nem hiszek Isten, mint "élő valaki" létezésében. Ez talán istenkáromlás, talán bűn. De így van. Egyrészt ezt érzem, másrészről ez az igazság.
Természetesen nem tudom bizonyítani az igazam, talán némileg cáfolni a létezését, mert minden dologra ezerfélre, többnyire nyakatekert választ lehet adni, hogy mégis létezik ettől függetlenül.
Ha létezne, jóval több ember hinne benne, jóval több embernek jelenne meg valamilyen formában. De nem így van. Sokféle, sok tekintetben igencsak eltérő vallás létezik. A kereszténység, az egyistenhit nem is a legelterjedtebb. Viszonylag új vallás, alig pár ezer éves, az emberiség történe ennél jóval régebbre nyúlik vissza. Ha létezne, a világ nem így működne, mint ahogy most. Teljesen logikátlan, ésszerűtlen. Nem, nem az egyéni bánatom mondatja ezt velem, mert az emberiség szempontjából én még egy negyed porszem sem vagyok. Totálisan senki. Nem is szeretném magam többnek, nagyobbnak, fontosabbnak hitetni, vagy hinni. Ezek tények.
Ugyanakkor az is tény, hogy az emberiség egyik, ha nem a legnagyobb találmánya Isten. Valamint a köré felépített intézményrendszer. Egyrészt - jó oldaláról megközelítve - egy morális alapot ad: hogyan élj, mit tegyél, mit ne tegyél. Ezek nagyrészt valóban jó és hasznos dolgot. Sőt, általában praktikusak. Pl. a tél vége felé, amikor kevés az élelmiszer, jól jön a böjt, ami ráadásul méregtelenít, és a téli hónapokban feljött pár kilótól is segít megszabadítani, méghozzá úgy, hogy azt hisszük, ezzel valamilyen magasztos célt (is) szolgálunk. Rendkívüli találmány. Sajnos, szerintem a kialakulásának alapja ennél jóval önzőbb dolog lehetett: hatalom, harc a vezetésért. Ki az, akitől mindenki fél, akinek a létezésében mindenki hisz, akiről mindenki azt hiszi, hogy mindenkinél hatalmasabb. Hát a természet, a szél, a vihar, a villám, a vulkán. Ezernyi elképesztő erő. Ha valaki elhiszi, valakivel elhitetik, hogy ezt egy vagy több "személy" irányítja, akit, akiket nevezzünk Istennek, Isteneknek, akkor az erő megszemélyesedik. Koncentráltan felhasználható fenyegetésre, elrettentetésre, cselekvésre avagy tiltásra. Ha valaki azt állítja, jó a kapcsolata az istenekkel, netalán egy szerencsés véletlen folytán "be tudott avatkozni" egy természeti erőbe, akkor elmondhatta magáról: ő kiválasztott, az istenek kiválasztottja, ezért a hatalom az övé, mert ő tudja a legjobban képviselni a közösség érdekét a természeti erők hatalmánál. Ha a természet lecsapott, persze volt rá magyarázat: büntetés egy gaz tett miatt. A kiválasztott megalkotta saját törvényeit, amit úgy állított be, hogy Istennel kötött szerződés alapján van. Szép lassan úgy bővült a törvénykönyv, a szerződés, a szövetség, hogy lefedte az élet minden részét. Étkezések, szokások, morális alapelvek, születés vagy halál. Természetesen jelentős részét úgy kellett megalkotni, hogy az mindenki számára emészthető, felfogható legyen. A legkevésbé értelmesektől, az okosabbakig. Ezért kellett a körítés, a mese: teremtés, Ádám és Éva, Jézus és hasonlók. Ezekből lehet, hogy voltak valóban történelmi szereplők, akik életét, némileg kiszínezve megírták a bibliában, de közel sem úgy, ahogyan az valóban történt.
De mégis jó volt. Kellett. Most is jó lenne, most is kellene, de nincs. A katolikus egyház, nem volt képes lépést tartani a civilizáció fejlődésével, átalakulásával. Kicsit csúnyán fogalmazva, de mégis jól szemléltetve a mai modern kort: az egyház nem azt a szolgáltatást nyújtja, amit kellene. Meg lehet nézni Lengyelországot, ahol a vallás jóval erősebb: sokkal nagyobb rend van. Az utcákon, a parkokban, a városokban, a hegyekben. Valószínűleg a házakban, lakásokban és a fejekben is. Lehet, hogy egy nem létező dolog az egész alapja, de mégis működik. Istent az ember alkotta meg, a saját képére formálva. Sokat segítene, ha újra lehetne alkotni ezt a rendet. Mert ez a káosz beláthatatlan következményekkel jár. Nem kell a globális felmelegedéstől tartani. Nincs itt gazdasági válság. Itt nagyon mély, nagyon komoly, nagyon veszélyes morális válság van. Ez előbb fogja elpusztítani az emberiséget, a bolygót, mint bármi más.
És nekem ebben a szarban kellene élnem. Az egyetlen biztos pont, akiben hittem, aki elhitette velem, hogy mégis van élet, hogy ő más, mint a többi... Mára kiderült, ugyanolyan ő is. Egy abból a körből, semmivel sem különb. Nem számít semmi más: a pénz, a csillogás. Olyannal meg tud jelenni, aki jóképű, akit nem kell szégyellnie, takargatnia. Újfent bebizonyosodott számomra, ami bár csúnyán hangzik, de ellenpéldával még nem találkoztam, de előre is elnézést mindazoktól, akiket ezzel megsértek... A Csinibaba című film egyik magvas mondata: "hát igen, minden nő kurva..."
Mi az egészből a lényeg? Nincs értelme élnem. Nem, nem ezért, mert szar a világ. Nem azért, mert csalódtam, mert elhagyott, akit szeretek, akit szerettem. Azért mert meghaltam. Ebben a világban nem látok jövőt. Nem látok lehetőséget. Nem látok célt. Nem akarok gyereket nemzeni. Mire tanítsam meg? Az életre vagy a jóra? Ami az élethez kell, azt én nem tudom vallani. Meg lehet nézni, mire mentem azzal, amilyen vagyok: semmire. Néhány vállveregetés, aztán ennyi. Hát nem! Ide nem. Sőt, én sem akarok itt maradni tovább. Sajnos még nincs erőm elmenni. Olyan ez, mint a rakétafellövés, kell a szökési sebesség, ami nem kicsi. Olyan erőhatás, ami le tudja győzni a közegellenállást és a gravitációs mezőt. Ez sem sikerült elsőre, mint ahogy nekem sem. Nekem négyszer nem. Talán a következőre.
Hányingerem van. Magamtól, a világtól, az emberektől, mindentől, ami körülvesz. Olyan mélyen, olyan erősen, ahonnan nincs visszaút a társadalomba. Az elmúlt éveket, az elmúlt hónapok poklát nem lehet meg nem történtté tenni. Nem lehet fedni, nem lehet feledtetni, nem lehet kárpótolni. Ezek a hatalmas sebek tátonganak a lelkem maradékán. Gyógyíthatatlan... Az egyetlen, amit tehetek, hogy nem fertőzök ezzel másokat. Csak csendben, szépen lassan tovább emésztem önmagam, amíg végre fel tudok gyorsulni a kellő szintre. Halkan fogok elmenni. Nem lesz hangrobbanás. Nem lesz zaj sem. Nem fogok senkinek szólni. Sem írni, sem hívni, sem üzenni. Semmi. Szépen lassan, úgy ahogy éltem, vagyis teljesen egyedül, önmagamban távozom. Úgy, hogy a halálom is minél kevésbé legyen mások számára látható, zavaró, fennakadást okozó. Tehát nem vonat, hogy ne kelljen takarítan a testem apró cafatjait, ne kelljen miattam várakozni. Semmi véres dolog, még a kötél sem az igazi, nehogy egy gyerek találjon rám. Más kell, más lesz. Olyan, ami nem hagy nyomot, amivel eltűnök. Úgy, ahogy éltem. Nem hagyok nyomot sehol, semmiben és senkiben. Mintha soha nem is léteztem volna.
Olyan megnyugtató most. Tisztán érzem a végét. Jajj, holnap, vagy pár perc múlva elmúlik ez. Jön a bizonytalanság, a türelmetlenség, hogy most azonnal, üssön a vonat, szakítson a kés, fojtson a kötél...
Lehet, nem a világ romlott, csak én egyedül. Lehet, hogy csak én vagyok rothadt. Akkor viszont még inkább kívánatos, hogy elhagyjam ezt a helyet. Legyen így, vagy legyen úgy. Élni azért sem lenne értelme, mert innen már nincs vissza. Már nem is vágyom rá.
Jőni fog, ha jőni kell: a nagyszerű halál...
