Nem szerettem volna ma írni. Sőt igazából egyáltalán nem szerettem volna ide többet írni. Nem kimondottan a hely miatt, hanem amiatt, ahogyan tudnék írni. Amiket. Azokról az érzésekről, amik bennem vannak. A gondolataim, vágyaim. Az életem.

Romokban. Minden téren. Lehetne jobb is? Talán igen. Sőt, tudom, hogy a lehetőségeim meglennének, ha tudnék velük élni. Sokat sem kellene talán tennem. De az a kevés, amit kellene, az nem megy. Anélkül lehetetlen. Elvesztettem a hitem.

Magamban, a világban, a jóságban, a szépségben, a szerelemben. Nem tudok úgy csinálni, hogy ezek nem fontosak nekem. Nem megy az, hogy félresöpröm, aztán majd jön valami, vagy valaki. Nem tudom azt mondani, hogy volt egy kapcsolat, vége lett, aztán majd jön más. Ez nekem nem megy. Nem vagyok rá képes.

Vége. Mármint a "normális" életemnek. A sebeim olyan mélyek, amik sosem fognak beforrni. Nem válhat olyanná, mintha mi sem történt volna. Megtörtem. Se hitem, se erőm, se kitartásom, se türelmem. Olyan zombivá váltam, aki inkább taszít mindenkit, mintsem vonzana. Próbáltam nyitni. Igyekeztem új társat keresni. De nem megy. Egyrészt annyira fáj a múlt, annyira tudom, hogy Ő volt az igazi, hogy nem tudok senki másra sem úgy tekinteni, hogy ne lenne szúró érzés itt belül. Hiába igyekeztem menekülni az újba. Nincs türelmem sem. Rögtön rázúdítom mindenkire azt, amilyen vagyok. Az érzéseim, a gondolataim. Feltárom magam. Ez elriaszt mindenkit.

Meghaltam. Lélegzem, vegetálok, de csak idő kérdése. Lehet, hogy nem leszek képes végetvetni önmagam az életemnek. De ezek a lelki sebek életképtelenné tettek. Valószínűleg fizikálisan is. Gyakorlatilag biztos, hogy komoly szövődmények lesznek. Nem vár rám hosszú élet. Pedig szerettem élni. Szerettem volna sokáig élni. Gyerekeket, három pici kócost. Akiket felnevelünk Szerelmemmel.

Eltört ez az álomvilág. Sosem értettem azokat az embereket, akik lelki gyengeségük miatt süllyedtek mélyre, és váltak nincstelenné. Hát: megértettem. Ez nálam is elkerülhetetlen. Heteken belül elviszi a bank lakást. Csak idő kérdése. Ha csak a fele itt lenne, amivel nekem tartoznak mások... De nem lesz. Már erőm sincs utána menni. Várok. Várok. Várok.

Nem tudom mire, talán a halálra.

Süti, idejében mentél el. Jobb is így, mintsem egy veszteshez kötni az életed.

Te vagy a végzetem. Te voltál életem értelme. Mar a torkom, szorít. Kínoz ez a fájdalom. A gyomrom görcsbe rándul. Sírok. Eddig legalább igyekeztem ezeket visszatartani. Már nem érdekel. Ha jön, jöjjön. Természetesen jön is. Minden nap. Többször is. Ez van.

Testi, lelki és szellemi leépülés. Nincs visszaút. Örökre megfertőződtem. Persze, jön majd egy újabb nap, aztán mégegy, aztán megint. Á... Hittem egy mesében, hittem egy álomban. Te voltál benne. Nélküled üres minden. Ha tudnád, mennyire jó lenne most meghalni. Most tényleg. Kellemes érzés tölt el, ha erre gondolok. Most nem látom feketének. Most nem gondolkodom, csak jönnek a szavak. Nem fogalmazok át semmit. Ahogy jön, úgy marad. Állítólag jót tesz a szabad írás, vagy a jóég tudja mi a neve. Amikor maguktól mozognak az ujjaim a klaviatúrán. Csak a helyesírásra figyelek, csak azt javítom. Persze így is marad benne, de legalább igyekszem. Nem, nem vagyok részeg. Délután 4 óra van. Ez nálam már normális állapot, vagyis inkább mindennapos. Nem fejfájásszerűen, de állandóan itt van ez a nyomás. Tompán fullaszt meg. Bámulok csak magam elé. Csak a gép maradt itt nekem, az Internet. De nem sokáig. Jövő hét péntekig kaptam haladékot a banktól. 6 nap. Hat nyomorult nap. Az én hibám. Én hagytam. Én voltam a gyenge. De ez a dolgok rendje. Vesszen a férgese, vesszen a gyenge. Aki lusta, tehetetlen, az haljon meg. Egyetértek. Engem ne is sajnáljon senki. Erről egyedül én tehetek, senki más. Felépítettem egy álomvilágot, ami messze nem a valóság. Nem hittem el, hogy nem igaz, biztos voltam benne, erre épült bennem minden. Kihúzták a talapzatot.

Kába vagyok. Roncs. Azt megfogadtam, hogy orvoshoz nem megyek. Gyógyszert nem szedek. Nem én, soha! Inkább veszítsem el a gondolkodási képességem, legyek őrült, legyen önkívületben. Akkor már mindegy lesz. Nem leszek a testem és a gondolataim irányítója.

Nagyképűség tán, de jó ember vagyok. Okos, értelmes, jólelkű. Humoros. Rengeteg jó tulajdonsággal. Tudom, hazudnék ha letagadnám. Álszerénység lenne. De ez kevés. Kihúzták a dugót. Szép lassan leeresztek. Nélküle nem kell semmi. Csak a halál. Várom, előbb vagy utóbb elér. Tudom. Na nem úgy, hogy majd 70-80 évesen. Előbb lesz, jóval előbb. Talán képes leszek mégis magamnak előidézni. Jó lenne.

Lehet, nem vonat lesz. Fájdalmasabb, de valahogy "tisztább". A leggyakoribb módja az öngyiloknak. Kötél. Egy kicsi hurok, ami elzárja az éltető oxigént. Fájdalmas, de csak pár perc. Ott fogom megtenni, ahol életem legboldogabb pillanatait éltem át. Ott leszek jó helyen. Persze, csak ha képes leszek rá.

Már tényleg csak a csoda segíthet. A jól ismert sültgalamb. Nekem nincs erőm tovább küzdeni, nincs erőm tenni. Egyedül nem megy. A barátokat sikerrel távolítottam el. Hiányoznak. Borzasztóan hiányoznak. Nehéz lépés volt. De miattuk ezt kellett tennem. Annyiszor volt a kezemben a telefon, vagy kezdtem el levelet írni. Csak néhány alkalommal gyengültem el. Jobb ez így. Nem fogják magukat hibáztatni, nem is fáj majd nekik annyira.

Már nem vagyok önmagam. Érzem, hatalmábakerített valaki más. Innen nincs visszaút. Istenem, jól tetted, hogy elhagytál. Én pedig jól tettem, hogy olyan távol tartalak magamtól, amennyire csak lehet. Pedig borzalmasan hiányzol. Nélküled senki vagyok. Fájok. Neked jobb így. Hidd el, sokkal jobb, mint valakit látni, ahogy szépen lassan belerokkan. Groteszk talán, de ez volt az utolsó ajándékom Neked: távoltartalak magamtól. Búcsúajándék, amíg még képes vagyok irányítani bármit is.

Holnap megint jobban leszek. Aztán pár nap, és megint jön a völgy. Már nem fogok hinni hegymenet közben sem, hogy esetleg valami is jobb lesz. Nem. Már nem.

A legrosszabb, hogy ésszel felfogom, min megyek keresztül. Látom magam. De tehetetlen vagyok. Gyenge és erőtlen.

Jajj, csak egy picit bátorság kellene, és itthagynám végleg ezt a világot. Ami szép, tudom én, nagyonsok minden benne. A milliónyi rossz mellett lehet szépen élni. Boldogan. Nekem már nem. Rohadt ez az alma. Megrothadtam itt belül. Visszacsinálni nem lehet. Csak kivágni a rossz részt: a szívem.

Az elmúlt hetekben úgy éreztem, nem jó út a halál, mármint nem kell öngyilkosnak lennem, mert nem ez a legjobb megoldás. De most megint úgy érzem, hogy mégiscsak az. Tudom, most sem lesz hozzá erőm. Állítólag aki megteszi, nem irogat előtte ilyeneket. Ez azt jelenti, hogy én sem fogom megtenni. Vicces, hogy ilyen összefüggések alapján tudom meg, hogy nem fogom megtenni. Érezni nem érzem, sőt: vágyom is rá. De az ész érvek ellene szólnak. Érti egyáltalán valaki, amit írok??? Kizárt, hiszen olvasni sem olvassa más, csak én.

Egyre sűrűbben jönnek a hullámvölgyek. Mi lesz akkor, ha ezek összeérnek, és csak mélypont lesz? A logika szerint agyhalál. Ami vagy pusztán az őrület valamelyik formája, amikor megbomlik az elme. Vagy a test is belehal. Nem tudom. De ezt amit érzek, senkinek nem kívánom. Senkinek ezen a földön.