Végigolvastam a bejegyzéseim.
Segített. Most sokkal könnyebb. Újra tisztán és könnyen látom a dolgokat. Kellenek az impulzusok. Azt hiszem, hogy a vallás és a templomok világa ezt a célt szolgálja. Ezért kellenek a rituálék. Egyfajta kötelező elemként, de beleolvad az életünkbe. Viszonylag gyakran, hetente vagy akár naponta kapunk egy egy lehetőséget arra, hogy magunkba nézzünk. Visszaolvassuk életünk bejegyzéseit. Elgondolkodjunk magunkon, a világon azért, hogy értékelni tudjuk azokat a színeket, amik körülvesznek minket. Mégiscsak kell a vallás abban a formában, amiben jelenleg "elérhető". Mégha tele van hibával is, sokszor rosszul működik, sokszor álszent dolog, mert azok akik hirdetik az igét gyakran tesznek ezzel szemben. De nem ezért kell. Saját magamért kell. Magamnak kell, hogy el tudjak gondolkodni. HOGY NE FELEJTSEM EL, HOGY VÉGIG KELL GONDOLNOM AZ ÉLETEM! Mégiscsak van értelmes logika a szertartásokban. Racionalista módon fel tudom fogni a misék szerepét, és ezek igazi jelentőségét. Nem az a fontos, hogy mit mond a pap, hanem az, hogy picit magamba nézzek. Persze, lehet, hogy egyébként "érdekes", hasznos, fontos dolgokat mond, de a lényeg én vagyok. Ezért "találták ki" a gyónást: beszéld ki magadból, gondold végig életed. Ha vétkeztél kapjál legalább egy kicsi büntetést, hogy tudd értékelni a jót. Szólhatna arról is, hogy ne vétkezz, ne kövess el bűnt, de arra kevésbé hat talán. Viszont kapsz valamit vagy valakit, aki cipeli helyetted a nehéz dolgokat, a fájdalmat. Isten megbocsát, Isten vagy Jézus visszi tovább a fájdalmad. Pontosítok: elhiszed, hogy így van, valójában viszont Te magad viszed tovább. Viszont könnyebbnek fogod érezni, mert a sok jó, amit meglátsz ezáltal a világból, könnyebbé teszi az utad.
A három kicsi kócosról szerettem volna pár gondolatot írni. Arról, hogy szeretnék gyerekeket. Szeretnék apa lenni. Mindegy hogy hozza sors, hány gyerekkel áld meg, de szeretnék legalább kettő, de inkább három vagy akár még több kicsi kócos lurkó apja lenni. Édesapja lenni. Nem vagyok még kész rá. Még nem láttam eleget a világból. Szeretnék jó apa lenni, aki meg tudja tanítani a gyerekeinek, hogy hogyan kell élni. Mik az értékes dolgok a világban. Tudjanak élni. Arra is, hogyan tudják majd ezekre megtanítani a saját gyerekeiket. Akik szintén tudnak majd eszerint élni. Látnom és élnem kell még. Magam miatt is. Még szeretném függetlenként élni és élvezni az életem. Amiket gyerek mellett nem lehet megtenni. Ha úgy adódna, hogy most válnék apává, szívesen tenném, le tudnám élni az életem hiányérzet nélkül is. De ha már van választásom, akkor magam miatt sem szeretnék még családot. Meg kell ismernem magamat is. Ehhez még idő kell. Meg kell találnom azt, akivel ezt meg fogom valósítani. Lehet, Süti az, de lehet, hogy nem. Biztosnak kell lennem. Nálam nem létezik a válás. Ha összekötöm valakivel az életem, akkor azt végigviszem. Olyan áron is, hogy nem leszek boldog ezen személy mellett. De ezt vállalom a igen kimondásával. A gyerekeimért, a jövőért.
Nem csak emberként nem vagyok még kész apaságra. Még nem teremtettem meg az anyagi lehetőségeket hozzá. Tudom, hogy kevés pénzből is fel lehet nevelni gyerekeket. Nem akarok őket pénzzel, javakkal elhalmozni, de szeretnék velül lenni. Ami azt jelenti, hogy akkor már szeretnék kevesebbet dolgozni. Ami kevesebb pénzzel jár. Ezt szeretném előre megteremteni. Egy gyereknek szüksége van élelelmre, ruhára. Ez sokba kerül. Ez nem is kérdés. De szüksége van apára. Apára, aki ott van vele. Aki megfürdeti, elaltaja, vele van. Tanítja, emberré neveli. Természetes anyára is, nem így értettem a fentieket, ugyanannyira rá is. Nekem is szükségem van arra, hogy ezeket megéljem velük. Nem hiszem, hogy mennyire jó apa az, aki szinte szó szerint halálra dolgozza magát, mondván a gyerekeiért teszi. Nincs velük, ha velük van, akkor is fáradt, feszült és ideges. Nem kell a gyereknek csillogó, villogó, "hiper-szuper" játék. Milliószor jobban örül, ha csinálhat valamit a szüleivel: rajzol, kirándul, farag, játékot készít, vagy éppen játszik. De velük van. Hallja a hangukat, érzi az illatukat, érzi a melegséget kívül és belül egyaránt. Én ezt szeretném megadni nekik. A három kócosnak, a feleségemnek és magamnak is.
Jó írni, könnyebb lesz. Lehet, hogy soha senki nem fog elolvasni rajtam kívül, de mégis ki tudom adni magamból. Nem szorít itt belül már annyira. Magamba tudom szívni a levegőt. Tudok mosolyogni. Tudok adni ebből másoknak is.
Nem tudom, meddig tart ez anélkül, hogy valakitől valamit vissza ne kapjak. Még úgy érzem, kell, hogy lássam tetteim értelmét, amikből erőt meríthetek. Ez éltet azt hiszem. Tudok újra kitárt karokkal az ég felé nézni, nagy levegőt venni, és érezni a szelet, a napot, a levegőt. Újra hallani a zajokat. Meghallani ami mögötte van. Látni a levelek szépségét, akkor is ha ősz van és ennek van némi szomorú hatása: elmúlás, hideg, zord idő. Viszont van lehetőség jobban összebújni azzal a ki melletted van. Ha lenne egy plüsmacim, akkor én most ahhoz :-)))
Azt hiszem, ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy veszítjük el magunkból a "gyereket". Vagyis azt a képességet, hogy pusztán a szépségükért tudunk értékelni valamit. Apróságokat. Egy kavicsot, egy fadarabot, egy madarat, egy lábnyomot. Úgy hisszük, hogy minél "felnőttebbek" vagyunk, annál jobbak vagyunk, annál okosabbak vagyunk, annál jobban élünk. Szerintem nem. Szerintem sok szempontból fejlődünk vissza. Elveszítjük a nehezen megszerzett látást és az önfeledt boldogság képességét. Minden bizonnyal őrültnek nézne a világ, ha 30 éves fejjel homokvárat építenék. De hát bennem van a vágy. Csak azért nem teszem meg, mert hát én már felnőtt vagyok. Nem viselkedhetem úgy mint egy gyerek. Tologatnám újra a kisautókat. Boldoggá tenne! Esküszöm. Nem szabad foglalkozni a világ "megvetésével", ha egyszer jól esik. Senkinek nem okozom kárt ezzel. Ha megmosolyog, még talán jót is teszek.
Szeretek mesét nézni. Nem a mostani szörnyedvényeket, azok nem mesék. Kell a varázslat, a misztikum. Kellenek az élénk színek, amiket vagy látok, vagy olvasása során érzek. A vidámság, a mesék tanulsága. A nevetés.
Újra kócosnak érzem magam...
