Tudod, Süti, sok dologra jöttem rá az elmúlt napokban. Lehet, tisztában vagyok vele, hogy lehetséges, azok a dolgok, amiket érzek most, nem mások, mint önvédelmi reflexek, pusztán a túlélés miatt. Lehet. De annyira tisztán érzem, annyira tisztán látom, hogy nem tudom elképzelni, hogy nem valóság, amit érzek.

Azt hiszem, nem egymást őröltük fel. Vagyis nem innen indult el az, hogy már egymást is bántottuk, és főleg én bántottalak téged. Úgy érzem, mindkettőnk sorsában benne van az, hogy jobbá tegyük a világot. Nem nagy dolgokra gondolok, hanem elsősorban a saját környezetünkre. Segíteni mindenkinek, aki hozzánk fordul. Akik ismerenek minket, tudják, hogy ránk lehet számítani. Azt hiszem, amikor megismertük egymást, mindketten egymáshoz fordultunk segítségért. Nagyon sokat adtunk egymásnak, nagyon sokat kaptunk egymástól. Szép lassan tudtam már én is adni másoknak is. Úgy érzem, mindketten elhittük, hogy mindig ott lesz a másik, aki majd segít. Vállvetve igyekeztük meggyógyítani a körülöttünk lévő dolgokat. Itt követtük el a hibát. Egymásra egyre kevesebbet fordítottunk ebből. Ezért mindketten egyre kevesebbet kaptunk. A világunk viszont egyre többet igényelt, egyre többet vállaltunk magunkra. Végig bennünk volt a hit, hogy majdcsak rendbehozzuk a kapcsolatunkat, igyekeztünk is tenni ellene, de nem volt hozzá kellő erő és hit. Te segítettél Apudnak átvészelni egy időszakot. Adni neki, hogy kaphasson belőled valamit. Édesanyádnak, hogy átvészelje a házassága viharait. Barátaidnak a párkapcsolatok terén vagy az élet mindennapi problémáinak leküzdésében. Én igyekeztem megmenteni egy házasságot. Igyekeztem odafigyelni és segíteni azoknak az embereknek, akik hozzám fordultak. Lehet, megmentettem apám életét. De ahogy egyre kevesebbet kaptam tőled, egyre kevesebbet tudtam már adni is. Neked is, másoknak is. Egyre kevesebbet kaptam vissza azoktól, akiknek segítettem. Nem azért segítettem, hogy kapjak, tényleg nem. Egyszerűen nem sokminden maradt, ami tartsa bennem a lelket. Volt akiktől sokat kaptam. De azt hiszem ez is kevés volt ahhoz, hogy életben tartson. Elvesztettem a hitemet. Kérges lettem, ezzel pedig egyre jobban sértettem fel a sebeidet. Egyre több fájdalmat okoztam. Neked több tartalékaid voltak, ezért bírtad tovább. Ezért tudtad ennyi ideig elviselni azt, hogy bántalak. Úgy érzem, most új erőre kaptam. Úgy érzem, hogy nekünk egymást is kell segíteni, főleg most nekem téged, hogy visszanyerjük közösen az elvesztett értékeinket, az elvesztett erőnket. Úgy érzem, nekünk ez lehet a közös sorsunk. Nem tudom, milyen formában, úgy mint pár, vagy "csak" barátok, vagy ki tudja hogyan. De valószínűleg ez nem is számít. Arra születtünk, hogy adjunk.

Okosabb lettem. Már belátom, hogy nem szabad meggondolatlanul tenni a jót. A legfontosabb, hogy egymásra is odafigyeljünk. Azért is, mert így a "legigazságosabb", mert a másik érdemli meg a legtöbbet belőlünk. De azért is, mert egymást annyira fel tudjuk erősíteni, hogy nagyságrendekkel többet kapunk vissza, mint amennyit kiadunk egymásból. Ezáltal másoknak is több jut. Hiszek a szinergiában, hiszem újra, hogy többek vagyunk együtt, mint külön-külön. Legyen ez bárhogy, bármilyen kapcsolati formában.

Nem, nem mártírkodás. Nem azt érzem, hogy én a világ felett vagyok. Azt, hogy az én életcélom Isten, és hogy osszam az Isteni igét, hogy magamravegyem a világ minden fájdalmát problémáját. Nem, azt hiszem nem így, de valamit tennem kell. Ha kicsit is, de tennem.

Belesüppedtem a kényelembe. Volt már lakás, voltak barátaim, volt állásom, volt szerelmem. Gondoltam, mi történhetne, hiszen ezek a dolgok itt vannak körülöttem. Belefáradtam az életembe, beleolvadtam ezáltal a szürkeségbe. Egyike lettem a céltalan, tudattalan, gonosz tömegnek. Távolabb kerültem a családomtól. Távolabb a barátaimtól, távolabb Tőled. Elvesztem. Összezuhantam, minden rosszat magamba szívtam. Rossz az életem. Rossz vagyok és ez nem fog változni. Már nem tudok adni, szinte csak elvenni. Ha nekem rossz, legyen rossz másoknak is. Egyre mélyebbről néztem a világot, ami egyre jobban szívott lefele.

Itt vesztettelek el. Itt lett vége valaminek bennem. Itt nyílt ki újra a szemem. Már látom a fényt. Újra hiszek magamban, újra hiszek abban, hogy van életem, vannak céljaim. Van helyem a világban. Tudok és akarok tenni. Újra szeretnék tanítani. Szeretnék maradandót alkotni. Szeretném megváltani a világot. Jobbá, szebbé tenni a környezetem, a körülöttem lévőket. Mosolyt csalni az arcokra. Boldoggá tenni téged. Visszaadni a Te hited is. Könnyebbé tenni azt, amit ellened tettem, mégha nem is szánt szándékkal.

A kényelem lustává tesz. Ha mindened megvan, nem látod már, mit veszthetsz. Elhiszed, hogy téged semmi baj nem érhet, ezért egyre kevesebbet teszel, hogy jobb legyen másoknak. Egyre inkább magadnak élsz, magadnak gyűjtesz. Összekötnek az érdekek másokkal, nem a barátság, hanem a vagyoni értékek. Nem becsülöd az apróságokat, a világ kicsi, de fontos elemeit. Ha nincs is meg szó szerint mindened, de elég "jól élsz" az is idevezet. Ha nem érzi valaki azt, hogy van veszítenivalója, mert a mammut halálra tudja taposni, vagy mert elfogy az élelem, nem fogja tudni észrevenni azt, ami ott hever mellette. Azokat a dolgokat, amik karnyújtásnyira vannak. Amik adják az illatokat, a meleget, a vidámságot, a mosolyt. Nem veszik észre, és nem is értékelik. Nem véletlen, hogy őszintébben boldog az, akinek kevés van. Vágyik a többre és jobbra, de boldogabb. Közelebb van magához, közelebb van másokhoz. De itt is elveszik az, aki gyenge. Az, aki nem tud túllépni fájdalmain, sérelmein. Aki elfogadja a "sorsát", hogy ő bizony a semmire van kárhoztatva. Ezért tenni is felesleges ellene. Belesüppednek a saját sanyarú életükbe.

Hát nem! Tenni kell! Menni előre. Nincs olyan, hogy nincs kiút. Kiút mindig van. De csak annak, aki tesz is. Nem tudom sajnálni azokat, akik lesüllyednek. Nem vagyok érzéketlen, de úgy érzem megmenteni mindenki csak saját magát tudja. Kaphat segítséget, és kell is adni, de a döntéseket mindenki maga hozza. Bele lehet savanyodni, hogy nincs senkim. Elhagyott aki szeretett, pontosabban akit én szerettem. Vége a világnak. Igen, iszonyatosan fájdalmas. Könnyű út a letargia. Könnyű semmit sem csinálni, sajnáltatni magunk. Meg is érdemeljük. Fájjon csak. Ahogy fáj, még jobban fog fájni, hiszen nekünk mennyire nagyon fáj. Várjuk a csodát, hogy valaki majd megszán. Ad új szerelmet, ad új munkát, ad pénzt, ad élelmet, vagy ad valamit. Ha nem kapunk, hát Istenem, milyen szörnyű világ, hát senki sem szánja meg a szegény szerencsétlent??? Senki nem veszi észre hogy milyen rossz is NEKEM? Felül kell kerekedni a fájdalmon. Tenni kell, küzeni és harcolni. Neki kell menni a mammutnak, kell a húsa, kell a táplálék. Ja, hogy ez nehéz. Hát igen, iszonyatosan nehéz. Nekem sem fog mindig menni. Én sem leszek mindig ilyen optimista. Ez is biztos. De, hogy többet nem fogok senki és semmi miatt szenvedni és kínlódni éveket, vagy feladni az életem, az biztos.

Süti, közösen rontottuk el, én nagyobban hibáztam és több fájdalmat okoztam. Ok nélkül vagy pitiáner dolgok miatt bántottalak. Tanultam belőle. Igyekszem rendbehozni. Bárhogy is legyen a jövőnk.

Hát akkor igyekszem belevágni, hogy bemutassam magam. Magamnak. Ez elég bizarrnak hangzik. De azt hiszem ez elsősorban magamnak szól.

2001. Addigi legnagyobb és természetesen legfájóbb szakítása. Szörnyű emberré tett az elválás. Önbizalom nulla. Vágy a halál után. Alkohol. Nem lettem alkoholista, annyit azért nem ittam. Ha összehasonlítanám másokkal, lehet, hogy még kevés is lenne. De magamhoz képest sok. Egy nagy nullának éreztem magam. Ekkor jött Süti. Már a puszta jelenléte örömmel töltött el. A mosolyától jobban éreztem magam. De túl fiatal volt, hogy úgy nézzek rá. Eltelt utána közel 2 év, mire már teljesen beleszerettem. Nála ez jóval később jött el. Megmentett. Kiemelt a önsanyargatás, önsajnálat posványából. Alapjában jó ember voltam, de jó pár téren azt hiszem kimondottan rossz. Gyűlöltem az exeket, kívántam nekik minden rosszat. Nehezen viseltem a kritikát. Csak a nagyon jó dolgokat láttam meg. Nem értékeltem a kevésbé jókat. De "ugrottam" minden rosszra.

Süti elvarázsolt. Visszaadta a hitemet. Újra boldog lettem. Ennél sokkal több, először voltam igazán, felhőtlenül boldog. Fantasztikus 2 évet éltünk meg együtt. Ha hozzáveszem az "udvarlás" 2 évét is, életem eddigi legszebb 4 éve volt. Ekkor jöttek a problémák. Egyetemre járt, egyre több elfoglaltság, ráadásul a napi 2-3 óra utazás miatt egyre kevesebb ideje maradt rám. Pedig azt hiszem tényleg mindent megtett, hogy pótolja a hiányt. Nem tudtam értékelni. A feszültség pedig nőtt és nőtt. Hiába éreztem, hogy egyszer majd jó lesz. Hiába éreztem, hogy életem szerelme, hiába voltam szerelmes. Nem tudtam a kicsinyes dolgokon felülemelkedni, a jövőre nézni, és azt mondani: megéri várni.

Az átlagnál okosabb/értelmesebb/intelligensebb vagyok. Hamar át tudom látni a dolgokat, amik nem érzelmi síkon történnek. Jól tudok az emberekkel kommunikálni. Jó tanár vagyok. Vagyis lennék, ha még tanítanék. Romantikus vagyok, bár valamiért ez kihalt belőlem az elmúlt két év alatt. Meghallgatom az embereket, igyekszem nekik segíteni. Önzetlenül. Mint azt írtam, pont a legfontosabb emberre nem jutott nekem ebből az energiából. Nem értem miért. Kedves, jófej ember vagyok. Szeretek a társaság központjában lenni. Általában egy "igazi mókamester". Igyekszem leplezni, hogy belül mégis kevésnek érzem magam. Nem tudom miért, de sosem volt önbizalmam. Azért írom, hogy nem tudom miért, mert a környezetem nem ezt látja, és inkább ők nem értették, hogy miért nem hiszem el. Bár látom az értékeim, mégis kevésnek érzem magam. Külsőleg átlag alatti. Pocak. Bár azt hiszem nem vagyok rosszképű. Mondjuk, hogy majdnem átlagos. Szerintem fontos a külső, mármint hogy a lányoknál lévő esélyemnél fontos szempont. Ezt igyekszem mással pótolni, de ahhoz sok idő kell.

De vak voltam. Amire most jöttem rá. Nem tudtam értékelni a világ apró szépségeit. Már tudom. Már látom. Nem tudtam a saját kedvességem "igazságosan" elosztani, hogy neki is jusson elegendő. Valóban igaz rám, hogy "más szemében a szálkát, sajátban a gerendát se". Annyira bánt, hogy csak most értettem meg. Csak most világosodtam meg. Annyira szeretném jóvá tenni. Valahogy visszaadni, valahogy rendbehozni. Nem már egyáltalán nem magam miatt. Vagyis de, magam miatt is. Ha jobban magamba nézek, azt hiszem még bennem van, hogy szeretném visszakapni őt. Érzem, de nem emiatt szeretném rendbehozni a dolgokat. Jó lenne újra vele lenni, együtt, mint egy pár.

Nagyon hasonlóan látjuk a világot, hasonló az értékrendünk. Szeretjük és óvjuk a természetet. Szeretjük a gyerekeket. Szeretnénk is. Mindketten hármat. Mindig is állította, hogy én már most családot szeretnék alapítani: házasság, gyerekek, család... Pedig nincs így, még nem állok készen rá. Még nem is szeretném. Jó pár évig még nem. Utána igen, utána nagyon. De még nem a közeljövőben. Sokszor elmondtam neki, de nem igazán hitte el szerintem. Úgy érezte, hogy ő feladja a fiatalságát, én pedig a családvágyamat ebben a kapcsolatban. Én nem érzem, hogy feladtam volna, mert nem akarom még. Igazából azt sem hiszem, vagyis remélem, hogy ő teljesen feladta volna a fiatalságát miattam, mert neki is jó volt velem. Ráadásul még most is nagyon fiatal.

Jobb ember lettem általa. Nagyon remélem, hogy nem belőle lettem jó, és azt, hogy vissza tudom adni azt, amit kaptam.

Átolvastam újra amiket írtam. Még ezekből is süt az önzés. Az utolsó két írásomat leszámítva. Mérhetetlen önző emberré váltam. Ugyanakkor sok területen önzetlen is voltam. De lehet, hogy csak azért, hogy az érezzem jó ember vagyok, mert adok. Vagyis önző módon vágytam az elismerésre a szeretetre. Nem, mégsem. Tényleg van és volt bennem önzetlenség is. De pont Vele szemben adtam keveset. De miért? Nem értem. Nem tudnék egyetlenegy értelmes magyarázatot adni. Talán azért, mert úgy éreztem, szintén önző módon, hogy nem ad eleget. Igen, többet és többet szerettem volna, mindegy volt mit ad, olyanná váltam, hogy semmi sem elég. Mással szemben jóval elnézőbbé váltam. Most ahogy írom, visszacsengenek Süti szavai. Most értettem meg igazán, amiket mondott. Most értettem meg azok igazságtartalmát. Hallottam, de nem értettem igazán. Pedig olyan egyértelmű, olyan tisztán látható. Tényleg vak és önző voltam. Jóval önzőbb, mint az helyes, vagy elégséges. Mindenkiben van némi önzés, azt hiszem ez természetes. A mértékével és elosztásával lehet baj. Azt hiszem ugyanazt tettem, amit Süti tett velem a kedvességével: másoknak adtam sokkal többet, mint Neki, aki pedig sokkal jobban megérdemelte volna. Nagyságrendekkel jobban.

Ezerszer állítottam be akaratlanul is rossz emberként. Sosem mondtam azt, hogy ő rossz lenne, sőt inkább védtem is, ha beszéltem róla bárkivel. De az önző fájdalmaimat kifejezve mégiscsak rosszként láttattam őt. Nem az a lényeg ebben, hogy ki milyennek látja őt a történtek után, hanem az, hogy én milyennek láttam őt, a kapcsolatunkat és magamat. Most már értem és látom, hogy önző voltam. Nagyon sok téren, és túlzottan. Miért van az, hogy sokszor azt bántjuk aki a legfontosabb nekünk, vagy aki nagyon közel van hozzánk? Talán azért, mert ő megbocsát, más pedig nem? Arra vágyunk, hogy minél többen szeressenek minket? Darabszámilag? Nem pedig "minőségileg"? Hiszen az ő szava, az ő véleménye mindenkiénél több ér. Akkor mégis miért? Miért számít aránytalanul keveset az, amit ő mond, vagy ahogy őt kezelem másokhoz viszonyítva.

Ráébredtem ezekre a dolgokra. Ezekre a hibáimra. Vajon tudok is eszerint élni? Tudnám ezeket a hétköznapokban be is tartani? A hétköznapok monotonitásában? Biztos, hogy nem minden pillanatban. De azt hiszem nagyságrendekkel jobban, mint eddig. Kell egyfajta impulzus, ami újra és újra ráébreszt, hogy hogyan kell élni. Nem tudom még, hogyan kell ilyen rendszeres impulzushoz "jutni". De lehet, hogy lehet olyanná is válni, hogy nem kell figyelmeztetés, és anélkülis mindig és "örökké" be tudom tartani, azt amit igazából vallok és hiszek. Megy ez vajon akkár hosszú éveken át, mindig és mindenkor, minden helyzetben? Ez nagyon érdekes és nehéz kérdés. Lehet, hogy a régi időkben a szükség, a nélkülözés, pontosabban fogalmazva a természeti kincsekhez való közelebbi élet, a nagyobb fokú önellátás hozta olyan helyzetekbe az embereket, hogy gyakrabban gondolkodtak el a világi értékeken? Gyakrabban kaptak kisebb vagy nagyobb fájdalmakat (élelemhiány, betegség, háborúk), amik mint impulzusok közelebb hozták egymáshoz az embereket? Nem tudom. De ez most túlságosan magasröptű gondolat. Nem szeretném most megváltani a világot. Inkább csak levésni a gondolataimat. Hogy megmaradjon nekem. Azt hiszem, nem is rossz dolog egy napló :-)

Mit nem adnék érte, hogy amit most érzek és gondolok az igaz legyen, és ne csak az agyam és a lelkem önvédelmi játéka. Annyira tisztán látok. Őszintének érzem. Ma már többször emlegettem Istent. Azt hiszem a magam módján, a saját racionalista, realista, "matematikista" módján, de rátaláltam Istenre. Nem tudom befogadni ezt a "valamit" körülvevő "bálványozást", a templomokat, a miséket, a szertartásokat, a rituálékat. Ezeket nem érzem magaménak. De rátaláltam "valamire", amire nem tudok jobb, érthetőbb és tisztább nevet, mint azt, hogy ez Isten. Nem tudok rá úgy tekinteni, mint a világ teremtőjére, az igazság vagy az igazságtalanság "osztójára". Elsősorban nem is úgy, mint a világmindenség felett álló lényre, elemre, energiára. Sokkal inkább egy magamban lévő, megmagyarázhatatlan lényre. Lehet, hogy ez a lelkem. Lehet, hogy a lélek nem más, mint maga Isten. Isten nem más, mint a lelkem. Itt bent. Azt hiszem rátaláltam magamra.

Jaj, csak ne legyen "optikai csalódás" ez az állapot. Hihetetlen leírni, de boldog vagyok. Boldog vagyok azért, amivé váltam az elmúlt napokban. Fáj ami történt, hogyne fájna. Elsírom magam ha belegondolok, hogy én mint férfi, elvesztettem egy nőt, aki fontos volt. Fáj, hogy bántottam. Fáj amit okoztam. Tudom, hogy jót is adtam neki, tudom, hogy nem is keveset. De már látom és értem a rosszat is. Nem tudom, hogy mint pár, mint társ a hétköznapokban tudnám-e Neki ezt most adni. Még túl fiatal a felismerés, hogy akár magamat, akár mást győzzek meg arról, hogy nem az vagyok, aki tegnapelőtt felkelt. De jobbá váltam. Újra van emberi mértékben nézve értelmes életcélom. Több, mint puszta túlélés, több, mint anyagi vágyak, több, mint szexuális vágyak. Vagy vágy az érintés, a birtoklás után. Amik bár a maguk módján fontosak, a mindennaphoz tartozó elemek. De most magasabb célt találtam. Mondhatjuk úgy is, hogy kaptam. Egy nagy pofon kíséretében, másnak is iszonyatos fájdalmakat okozva. De van célom. Boldoggá kell tennem őt. Boldoggá kell tennem másokat, akik körülöttem vannak. Újra meg kell nyílnom a világ felé. Meg kell látnom a világ szépségeit, és tennem kell a rosszak ellen. De ami most ezek közül a legfontosabb, amit nem pusztán hálaként érzek, az az, hogy meg kell mentenem az életét. Meg kell mentenem a régi énemtől, meg kell mentenem, hogy elhamarkodottan döntsön a jövőjéről. Újra olyanná kell tennem, hogy tudjon boldog lenni. Nem, nem feltétlenül nekem kell boldoggá tennem. Azt kell elérnem, hogy tudjon boldog lenni. Már lényegtelen, hogy velem, vagy mással. Nem számít. Nekem igen, mint önző-énnek: természetesen szeretnék vele lenni újra. Újra együtt, mint pár. De képessé váltam felülemelkedni a hétköznapi önzésen. Be kellett látnom, nem voltam jó partner, jó pár, jó szerető, vagy nevezzük bárhogy. Sokminden jó voltam, de nagyon sok dologban rossz.

Süti, nem kérem, hogy elhidd bármelyik szavam, nekem is új még ez az egész. Bár hiszem, hogy mindez én lettem, de a racionalista eszem azt súgja, óvatosan még. Nem azért, mert nem hiszem, hanem azért, hogy legyek biztos benne. Mint barát, tanácsolom Neked, Süti, ne jöjj velem össze mostanában újra, ha egyáltalán ez szóba is kerülhet még valaha, tudom, hogy újra boldoggá tudnálak tenni, de nem akarom hit nélkül, vagy kétségekkel történjen. Mint férfi, szeretném. Mint egy önző lény, ami szerintem egyébként mindenkiben benne van, semmi másra nem vágyom, csak rád. De már másként látom. Boldognak kell lenned. Lehet, hogy mással, lehet, hogy másokkal. De mint barát, azt is tanácsolom, megfontoltan tedd! Gondold végig kétszer! Én hittem eddig a kutyaharapást-szőrével megoldásban. Igazából most is hiszem, hogy sokat tud segíteni. De már látom a veszélyeit. Azt, hogy közben rosszabb emberré válhatsz tőle, megutálhatod magad. Nem biztos, hogy így lesz, vagy így lehet. De meg van rá az esély. Pontosan ebben találtam megoldást a bennem lévő kettős érzésre: jobbnak érzem magam, de bennem van, hogy önvédelemként bár, de eseteleg megbántsak másokat, átgázoljak rajtuk. Pusztán azért, hogy NEKEM jobb legyen. Rájöttem, hogy nincs rá szükségem. Menni fog másként is. Nagyon szeretlek. Sokszor mondtam, hogy jobban szeretlek, mint az életemet. Mint kifejezés, vagy amit próbál kifejezni, az igaz: nagyon-nagyon-nagyon. De szó szerint nem. Az bővebbé vált.

Magamról kezdtem el volna írni, arról, amilyennek látom magam. A pozitívakkal szerettem volna kezdeni, hogy túlessek a nehezén. Arról, hogy bár nagyképűnek hangzik, de milyek okosnak, értelmesen tartom magam.

De az elmúlt percekben hatalmas felismerést tettem. Mire nem jó a fűnyírás monotonitása, a hangja...

VAK VOLTAM!!!!

Kérlek, Süti, bocsáss meg nekem! Nem hiszem el, hogy eddig nem vettem észre, hogy nem fogtam el ésszel, érzéssel. Elképesztő! Istenemre kérem, hogy bocsáss meg.

Megmentetted az életem, a sajátod feláldozásával. Nem azt mondom, hogy Neked nem volt jó a velem töltött idő. Nem azt mondom, hogy mindenről le kellett mondanod. De sokmindenről. Feladtad a fiatalságod azért, hogy éljek, és hogy jobb ember legyek. Lehet, hogy nem tudatosan tetted, de biztos, hogy volt benne ilyen is. Istnem, hatalmasan nőttél a szememben, eddig is elképesztően nagyra tartottalak, de most...

Te jó ég, hogy nem láttam át a helyzetet, miért nem tudtam előbb megvilágosodni. Miért? Miért? Miért? Kérlek, adj egy esélyt, hogy visszaadjam ezt Neked valahogyan. Nem, nem úgy, hogy újra együtt leszünk. Isten látja lelkem, nem így akarom! Mindegy hogyan, csak valahogy. Akár ha találkozhatom veled, akár, hogy elolvasod amit írok! Tudom és tudtam, hogy még van valami, ami összeköt minket, van valami, ami miatt nekünk még így vagy úgy össze kell tartoznunk. Nem tudom, hogy van-e több dolog, ami miatt még muszáj kapcsolatban maradnunk. De tudom, hogy egy ilyen dolog biztosan van: vissza kell adnom a hited. Vissza kell adnom, amit bár nem tudatosan, de elvettem tőled. Vissza kell adnom azt a jóságod, amit elvesztettél miattam. Vissza kell adnom az önbizalmad!

Nem, ez nem rólam szól. Nem rólunk szól. Ez már egyedül rólad. Nem hiszem el a vakságom! Nem hiszem el!!!!!!!!

Esküszöm, bármire és bárkire ebben az életben, ígeretet teszek: ha vissza tudom adni, amit elvettem, vagy legalább egy részét, akkor egy szavadba kerül és végleg elengedlek. Tudod nagyon jól, nem szoktam ígérni. Tudom, hogy nem hiszel az ígéreteknek. Tudom. Nem is kérem, hogy elhidd amit írok. Annyit kérek csak, ha kérhetek, hogy valamilyen formában adj esélyt, hogy visszaadjam az életed. Ha úgy érzed, Neked az kell csak, hogy most és végleg kilépjek az életedből, megteszem.

Nem tudom, milyen formában kell ezt közölnöm Veled, de ezt muszáj megtudnod. Lehet, hogy megmutatom ezt a naplót Neked, vagy írok, vagy hívlak, vagy valami. Nem tudom, hogyan-miképp.

Istenem, önző voltam és vak. Csak saját magammal foglalkoztam. Na jó, ez azért túlzás, mert ha mégiscsak mélyen magamba nézek, én is sokat adtam neked, én is adtam fel dolgokat, én is adtam neked jót. De azt hiszem, Te jóval többet adtál.

Nem, ez nem mártírkodás, ez nem olyan, hogy átestem a ló túloldalára, és magam hibáztatom mindenért. Esküszöm, hogy nem. Most eszméltem rá. Nagyon remélem, hogy nem későn. Nagyon remélem, hogy nem okoztam életre szóló sebeket. Nem tudom meg nem történtté tenni, de szeretném valahogy jóvá, jobbá tenni. Azt hiszem a fájdalom is a tapasztalással jár, fájdalom nélkül nem tanul az ember. Lehet, hogy "természeti hiba", de csak a fájdalom tudja megvilágosítani a fejeket.

Nem hiszem el...

Igyekszem reálisan értékelni a dolgokat. Téged is, magamat is. Azt hiszem, be kell ismernem, hogy ez most azért némileg csúszik: téged egy picit feljebb, magamat lejjebb értékelem. Nem sokkal, de biztos valamennyivel.

Nagyon "érdekes" dolgokat élek most át. Nem tudom, mennyire normális dolog, de tisztán látom a dolgokat. Úgy érzem legalábbis, hogy tiszták a gondolataim. Nem érzem most magamban a keserűséget, a fájdalmat, hogy eltorzítaná azt amit látok és gondolok. Nem mondom, hogy egész nap ilyen voltam tegnap, hullámzik persze, de meglepően kevés a nagyon rossz időszak, kevés a rossz is. De egyszerűen alapjában véve tisztának, józannak érzem magam. Lehet, hogy ez csak önámítás, vagy pusztán még nem fogtam fel mi is történt, vagy az agyam még nem engedi felfogni mit is vesztettem. Nem tudom, hogy ez csak érzéki csalódás, egy védelmi ösztön. Érzem, felfogom, mit vesztettem. Azt is, amit nyertem. Lehet, hogy mégiscsak ez a jó megoldás? Nem tudom. Nem akarok egyelőre állást foglalni ebben, megvárom, a hátralévő napokat. Ha mondjuk egy hét vagy egy hónap múlva is így érzem, akkor ez a valóság. Ha nem, akkor nem.

Milyennek látom magamat? Nem szeretnék teljes mértékben önelemzést tenni. Annál szerényebb vagyok, hogy a pozitív dolgokat emeljem most ki, és azért fájnak a dolgok belül, ami nyilvánvalóan torzítja az énképemet. Amikor el kezdtem most írni, hogy írjak magamról, úgy döntöttem, hogy csak a rosszakat írom le, illetve azokat a változásokat, amiket az elmúlt évek hoztak, főleg az utolsó fél év, illetve a tegnapelőtti halál. Igen, azt hiszem meghaltam. Nehéz szó, kemény szó. Persze nem fizikálisan, hanem értelmi, érzelmi szinten, de azt hiszem mégiscsak jól fejezi ki azt, ami történt. Nem azért, mert fájdalmas volt, mert kínzott, vagy mert elvesztettem valakit. Hanem azért, mert olyan mértékben változtam meg tőle, ami az életemben gyökeres fordulatot jelent. Bennem változtak meg a dolgok. A belső életem. Persze, a külső körülmények is megváltoztak, nem kicsit, hatalmasat. Elképesztően fontos embert vesztettem el. Akkor is, ha "csak" barátként, de megmarad Süti, akkor is ha adja-az-ég újra együtt leszünk. Mert ő is változott. Ő is más lett. Most mindenképp elvesztettem őt. Ez is hat rám, hogyne hatna. Megváltoztatja az életem, a gondolataim, a vágyaim, a terveim. De most nem is ez a lényeg azt hiszem. Nekem most az a nap, az az éjszaka egészen más dolgot jelent. Egészen más dolog miatt is fontos, egészen más dolog miatt érzem azt a szót a legközelebb a történtekhez, hogy halál. Fájdalmas volt, de újjászülettem. Őszintén mondom, megváltoztam. Félelmetes mértékben. Olyan módon, olyan mértékben, és úgy, hogy biztos vagyok benne, hogy valóban változást hozott. Igen, most be is húzom kicsit a féket, és vissza fogok térni erre újra egy hét, vagy egy hónap múlva. Biztosnak érzem ugyan, de az eszem azt mondja, hullámzós a hangulat, várjunk egy kis időt...

Azt hiszem megkönnyebbültem. Lezúdultak a kövek a szívemről. Nem fogom tudni bántani azt, aki a legfontosabb emberek között van az életemben. Nem azért, mert egyáltalán akartam valaha is bántani, hanem azért is mert mostantól lehetőségem se lenne rá, és ami még fontosabb, olyan változás volt ez, olyan mértékben lettem más, hogy úgy érzem, akaratlanul sem tudnám bántani. Akkor sem ha újra együtt lennénk. Hát igen, ez is lehet puszta önámítás, vagy titkon remélve, hogy hátha mégis elolvassa, és ezáltal elhiszi újra, hogy van közös jövőnk, és ad még egy esélyt, vagyis adnánk még egy esélyt a kapcsolatunknak, hogy hisz bennem, hogy hisz nekem. Biztos benne van ez is, azt hiszem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsen esetleg ilyen tudatalatti célom vele. Biztosan van. De azt hiszem ez természetes. Viszont abból a szempontból ennek nincs is jelentősége, hogy amit írok, az igaz. Így érzem, így látom. Biztos vagyok benne, hogy ez tényleg mind igaz, nem csak átmeneti állapot. Nehéz megmagyarázni, leírni, de egyszerűen érzem. És itt jön a jól ismert tudatos kézifék: akkor lehetek biztos benne, ha hosszabb időn keresztül megmarad ez bennem. Nem tudom elképzelni, hogy tévedek, de hát ugye...

Szóval "terveim" szerint inkább a rosszra kívántam koncentrálni most, illetve a végbement változásokra. De ahogy el kezdtem írni, úgy gondolom, életemben most először teljesen őszinte leszek. Mármint magammal szemben. Sosem tudtam felvállalni magam magamnak. Szerénységem most is küzd egy kicsit, de azt hiszem, azáltal, hogy már talán tudok szembenézni magammal, szintén azt igazolom, hogy valós ami bennem történt, ami bennem történik. Nem hiszem, hogy egy pillanat változtatott meg, ez egy hosszabb folyamat, de ez a sokk kellett ahhoz, mindez a felszínre is tudjon törni. Vagyis le fogok írni mindent, őszintén, amit magamról gondolok. Legyen az jó, vagy rossz. Nincs önámítás, önszerénység. Szembe fogok nézni magammal. Azt hiszem félek is ettől kicsit. De meg kell tennem. Nem másért, nem érte, hanem magamért. (Vicces, úgy érzem, könyvet kellene írnom, illetve, hogy tudnék érni egy könyvet. Olyat, ami kellően tartalmas. Vagy ha nem is könyvet, de egy rövidebb "szösszenetet". Meglátjuk :-) )

Milyen vagy Te? Mit adtál nekem? Mit jelentesz nekem?

Hát erről könyveket tudnék teleírni. Lehet, hogy "elmegyek" írónak :-)

Igyekezlek reálisan nézni. A jót és rosszat egyaránt. A jelenlegi fájdalman túl. Persze nem tudok ezektől teljesen elvonatkoztatni.

Rájöttem, nem dícsértelek eleget. Ez "csak" azért baj, mert egyébként gondoltam rá, de nem mondtam ki elégszer.

"Szép vagy, formás a hátsód" :-) Nem azért kezdem ezzel, mert ez a legfontosabb, bár fontos ez is, hanem mert most tényleg nem ez a lényeg.

Olyan lendületes vagy, amivel el tudsz ragadni másokat. Ahogy mesélsz. Mindig elolvadtam tőle, azok a nevetések, az amilyen gyorsan beszélsz közben. Azzal a hangsúllyal. Azzal a lelkesedéssel. Mint egy hadvezér, aki harcra ösztönzi a katonákat, akik a beszéd hatására bármit meg tudnának tenni. Olyan lelket adsz ezzel az embereknek. Azt hiszem ebből jutott nekem kevés az utóbbi időben. Ez nem a Te, vagy nem csak a Te hibád. De most, hogy leírtam, milyen is vagy ilyenkor. Rájöttem, hogy mostanában alig-alig volt velem ilyen. Na mindegy, nem erről akartam írni.

Imádom, ahogy foglalkozol a gyerekekkel. Azt az átélést. Azt, amilyen anya lehetsz majd egyszer. Istenem, mit meg nem adnék, ha nekem szülnél 3 kócost :-) Meglátjuk, hogy a sors hogy hozza. Most persze nem sok esélyt látok rá, de a remény hal meg utoljára. :-) Na jó, igazság szerint nem reménykedek, mert azt nem bírnám ki. Sem most sem máskor. Igyekszem elfogadni a helyzetet. De ami tény, az tény: nagyon jó anya leszel. Azt hiszem, ha magát az életet nézem, az élet értelmét, ha van egyáltalán ilyen: ez az egyik legfontosabb dolog.

Megértő vagy, türelmes. Nekem ez nem ment sajnos. Te voltál ilyen téren - is - a jobbik felem. Vagy talán még az is vagy, vagy az is lehetsz, akár "csak" barátként. Azt hiszem alapban én is ilyen vagyok, csak nekem elfogytak az energiatartalékaim. Elpazaroltam a lényegtelen, vagy legalábbis lényegtelennek tűnő dolgokra. Nem tudtam értékelni a jót. Már tudnám.

Na a legnehezebb dolog, hogy okos, értelmes, intelligens vagy. Na ez azért nehéz csak, mert ezt hitted el nekem mindig is a legkevésbé. Pedig elhihetnéd végre :-) Mondjuk bosszant, hogy "felnőttél" hozzám :-)))

Kedves vagy. Közel van ez ahhoz, hogy megértő vagy, de azért némileg más. Viszont ezt néha hibádként tudtam és azt hiszem most is kicsit hibádként tudnám felróni: jó dolog kedvesnek lenni, de néha fájdalmat okozol vele valakinek és mivel a kedvességhez idő kell, mármint az illetővel kell lenned ahhoz, hogy kedves lehess vele, akarva-akaratlanul mástól veszed el az időt. Olyanoktól, akik - bizonyos értelemben - jobban megérdemelnék a kedvességed, és ezáltal az időd, azt, hogy foglalkozol velül, vagy azt, hogy egyszerűen velük vagy. Tudom, ez nemes dolog, és jó dolog, de mivel neked amúgyis kevés időd van, mérlegelni kell. Szerintem egyébként mindenkinek fáj, ha párja már-már túl kedves az ellentétes neműekkel (is). Nem azért, mert attól fél, hogy megcsalja, de azért rossz érzés. Nyilván, csak ha túl kedves. Nálad ez előfordult, mármint én túlzott kedvességnek éreztem. Nem tudom, hogy ez mennyire megalapozott volt, erre a területre még nem jutottam el a magam - újbóli - megismerése során. De most így leírva nevetsége, ahogy viselkedtem.

Időbeosztás: hát tudod, erről mit gondolok. Nem akarom túlmagyarázni a dolgot. Azt hiszem még ebben lesz mit fejlődnöd, hogy tényleg rájöjj, és tudjál is tenni ezellen dolgokat. Azt hiszem tényleg megértetted, hogy nem lehetsz egyszerre két, három vagy ezer helyen. De még nem tudod megvalósítani, nem tudod kezelni. Nincs kétségem afelől, hogy ez egyszer sikerülni fog.

Karrier-vágy: hát ez nagyon nehéz dolog. Ugyanis nálad a karrier szó magát az életcélodat jelenti. Nem pejoratív értelemben, ahogy manapság elhangzik, hogy "semmi másnak nem tud élni, szinte csak a karrierjének". Nem teljesen ebben a formában, de ez Rád is érvényes. Nem azt mondom, hogy ez rossz. Mert esküszöm, hogy az önmegvalósítás a legfontosabb. De azt hiszem a lelkem mélyén fáj, hogy az önmegvalósításodban nekem nem jutott hely. Mert persze szép és jó, hogy olyan területen dolgozz, ami nagyon fontos Neked, és tudom, hogy csak most van lehetőséged tanulni. Egy picit úgy érzem, túl gyorsan próbálod venni a lépcsőket. Na persze, ez a hevességed miatt is van :-) Láttam, éreztem, hogy talán túl gyorsan is csinálod, túl nagy energiabefektetéssel, és ez fájt is nekem, mert rám jutott emiatt kevesebb időd, de őszintén mondom, sosem haragudtam rád ezért. Meg is értettelek mindig, most is megértem a dolgot. Nagyon bánom, hogy az utóbbi időben nemhogy nem tudtalak támogatni benne, inkább csak hátráltattalak. Hidd el nagyon bánom. Ha ez kell a boldogságodhoz, ha ez kell a jövődhöz, tényleg "békén hagylak" és kilépek az életedből. Az is nehezíti a dolgot bennem, hogy bár én másmilyen területen dolgozom, mint ahol Te fogsz, de az is nagyon bennem van, nagyonis értem, értékelem, amit csinálni fogsz. Szívesen váltanék is. Szívesen lennék erdész, kondás, lovász vagy bármi. Mert nekem valahol az is a részem. Nem érezném, hogy nem teljes az életem, ha nem a mostanival, hanem azzal foglalkoznék. Más terület, de semmivel sem rosszabb, vagy semmivel sem jelentene nekem kevesebbet. Összességében irigyellek, hogy van lehetőséged ennyit tanulni és így. Kár, hogy ez velem nem mehetett. Annyira jól egészítenénk ki egymást ezen a téren is.

Makacs vagy. Hú ez néha tényleg "őrjítő" tud lenni. :-) Bár ilyen értelemben inkább pozitívumként. Hogy amit a fejedbe veszel, azt tűzön-vízen keresztülviszed, bármi legyen. Nem állhat senki az utadba. (Ahogy írom le ezeket, egyre többmindent értek meg magamból is, egyre újabb dolgokra jövök rá, azt hiszem ha másért nem, de ezért mindenképpen megéri netre vésni a gondolataimat, mert: ) Rájöttem, hogy egyvalaki tudott az utadba állni, az pedig én vagyok. Félre kell állnom. Bár szerintem sokszor segítettelek is, szóval kiegyezhetünk egy döntetlenben? :-) Félek attól, hogy a mostani döntésedben is makacs leszel, és már csak azért is tartod magad ehhez a döntésedhez, akár úgy is, hogy időközben meggondoltad magad. Ha tényleg úgy érzed, hogy ez volt a helyes döntés, akkor persze tovább kell tartanod magad hozzá. Tudom, "elvileg" közös megállapodás, közös döntésünk, de én ezzel a döntéssel, legalábbis ebben a formában nem tudok egyet érteni, nem tudom magaménak érezni. Legalábbis még...

Mosolygós vagy. Hát ez súrolja a külső jellemzést, de az, amilyen hatással vagy ezáltal másokra, az félelmetes. Elképesztő vagy. Most ahogy eszembe jut a nevetésed, én is mosolygok. A múltbeli mosolyod vidámmá tud tenni ebben a pillanatban. Ez több, mint varázslat.

Felnőttél: azt hiszem, most nőttél fel. Meghoztad az első igazi felnőtt döntésed. Ez volt a legkomolyabb, legfontosabb és leghosszabb távra szóló. Egyben a legnehezebb, legfájdalmasabb is. Ezzenel felnőtt lettél. Nem azt jelenti, hogy eddig gyereknek képzeltelek volna, távol álljon tőlem. De nem tudom más szóval kifejezni azt, amire ezzel a döntéssel léptél. Azt hiszem, én is léptem egyet, de nem tudom, milyen szó jó rá. Gondolokodom rajta egy ideje, de kezdem nagyon úgy érezni, hogy én is most váltam felnőtté...

Romantikus vagy: szereted a romantikát, mint általában a nők :-) Bár nem úgy és nem olyan szinten, mint egy "átlagos" nő. Pont nekem megfelelő szinten.

Világszemlélet: az anyagi javak háttérbe szorulnak a preferencia-rendszeredben :-))) bocs, ezt nem hagyhattam ki :-))) Szóval nálad tényleg nem a pénz számít. Véded a természetet, véded az életet. Szeretsz tanítani, szeretnéd jobbá tenni a világot és az embereket. Én ezt a hitet és vágyat vesztettem el a magambafordulás miatt, és ez jött elő újra most. Köszönöm!

Háziasszonyság: hát jól főzöl, valljuk be. Bár azért néha hiba csúszik bele :-)))

Nem fogok többet menekülni ebben az életben. Magam elől, a fájdalom elől. Nem fogom kerülni azokat a dolgokat, amik hozzád kötnek. Mondjuk nehéz is lenne, hiszen nem sokminden van, ami ne kötne így vagy úgy hozzád :-)

Nem fogom eltüntetni a lakásból a Rád emlékeztető tárgyakat.

Nem fogom kerülni apukád, mert ő is Rád emlékeztet. Járni fogok focizni, ping-pongozni, vagy amire meghív. Vagy legalábbis ha nem megyek, az nem miattad lesz. Bárhogy is alakuljon a kapcsolatom Veled a jövőben.

Nem fogok helyeket kerülni, amik Rád emlékeztetnek: Tihany, Balaton, Fehérvár, Bory vár, Fácska, Haraszti, Újpalota, Újpest, vasút környéke, Gödöllő, Miskolc, Duna part, Híd, Krakkó, Lengyelország, Varsó, a hegyek, a mezők... Fel sem tudnám sorolni az összeset. Fáj, fájni fog, mert fájnia kell. Szembe fogok vele menni.

Nem költözöm el messzire, nem állok katonának. Néha egy-egy gyenge pillanatban ugyan gondolok rá, de nem fogok meghalni. Eddát idézve: "Az életösztön ami vissza húz"...

Ha Te is akarod, el tudod fogadni, szeretnék veled a jövőben is találkozni. Addig és olyan gyakran, ahogy az mindkettőnknek jó. Nincsenek és nem is lehetnek elvárásaim ezentúl veled szemben. Mint párodnak, szerintem, volt "jogom" hozzá. Na persze csak mértékkel. De már nincs. Már csak annyi, amennyi az adott kapcsolat szintjéhez kell. Ha marad egyfajta barátság, akkor a baráti őszinteség, baráti támasz.

Bármikor belevágnék újra a kapcsolatunkba. Bármikor újra végig járnám. Nem bántam meg semmit. Csak a fájdalmat amit okoztam, de azt akkor, az akkori énemmel kezeltem. Rosszul. Bánom, hogy ilyen voltam, de nem tehetek róla. Más ember lettem. Lehet, hogy nem Neked, de másnak meg tudom mutatni. Nem azért meg akarom mutatni, hogy milyen vagyok, hanem egyszerűen másképp fogok élni. Másképp fogom nézni a világot. Akarom mondani már most másképp látom. Nem hittem volna, hogy egy ilyen sokk után nem fogok gyűlölni mindent és mindenkit. De megy. A mérhetetlen fájdalom ellenére. Nem Neked bizonygatom, hogy jobb lettem, mert hátha megváltozik benned valami, mert valószínűleg sosem fogod ezeket a sorokat olvasni. Nem is magamnak bizonygatom. Sőt egyáltalán nem is bizonygatom. Mindössze leírom az érzéseim. Könnyebb így. Most még egy kaján mosoly is kiült az ady-s pofázmányomra :-)

Kettős érzés van bennem. Úgy érzem, nagyságrendekkel jobb ember lettem. Pedig - talán nagyképűen hangzik - eddig is jó ember voltam. De most még jobb lettem. Viszont ha arra gondolok, hogy mi kell ahhoz, hogy tényleg tovább tudjak lépni, az nem a jóságról fog szólni. Nem vágyom más szerelmére, nem vágyok mással semmilyen kapcsolatra. De tudom, hogy ha nem teszek nagyon gyorsan valamit abba az irányba, akkor fel fogom magam őrölni. Energiában, önbizalomban, hitben. Kell a továbblépéshez, hogy férfinak érezzem magam. Hogy pozitív visszacsatolások érjenek, kell a búfelejtő. Ki fogok használni ezért embereket. Értelemszerűen nőket. Ez rossz. Tudom, nagyon rossz. De azt hiszem most ezen a téren kicsit önzőnek kell lennem. Azt hiszem nagyságrendekkel több fájdalmat venne ez le rólam, mit amit esetleg okoznék nekik. Nem fogok kertelni, megmondom nekik, hogy mire számítsanak. Illetve hogy mire ne, mit nem fogok tudni megadni. Megmondom nekik, hogy van valaki bennem, akit soha nem szeretnék onnan elengedni, akit örökbe a szívembe zártam, bárhogyan is alakuljanak a dolgok. Ha elfogadja, "vessen magára". Sosem tudtam volna ilyen lenni. Lehet, hogy nem is fogom tudni ténylegesen megtenni, lehet, hogy ez a szándék, ez az érzés egyfajta illuzió, ami segít továbblépni. Nem tudom, hogy ez tényleg a részem, vagy csak a vészforgatókönyv, a továbbélés miatt kell így éreznem, de ha odajutok nem kell megtennem. De addigra már tovább tudtam lépni.

Esküszöm, nem vágyom senki más érintésére. Senki más szerelmére. Senki másra. Most.

Magam sem hittem, hogy meg tud valaki változni, mármint komolyabb dolgokban. Gondolkodásmódjában, hozzáállásában és hasonlókban.

De már hiszem. Magamon is látom, hogy meg tudtam változni. Az egyik változás maga az, hogy már elhiszem, hogy valaki meg tud változni.

El tudom már fogadni a barátságot szerelem nélkül egy szerelem után.

El tudnám fogadni a szerelem utáni barátságból az újbóli szerelmet, akkor is ha közben volt más az életünkben.

Torelánsabb tudnék lenni a negatív dolgok fellett.

Jobban meghálálnám a pozitív dolgokat. Akkor is ha kicsi, vagy kicsinek tűnik. Igyekezném magunkat közös hullámhosszra hozni, hogy ne el menjünk mindig egymás mellett, az ellenkező irányba, hanem együtt: felfele.

El tudom fogadni, ha az élet fájdalmas, ha kevés jót hoz. Elhiszem, hogy tartogat még szépet és jót.

Tudom újra szépnek látni a világot, amit elhomályosított a fájdalmam, ami igazából "csak" gyengeség volt: hogy nem látlak eleget Téged. Félelem volt, hogy elveszítlek téged. Önbeteljesítő folyamat. Későn eszméltem rá. Nem csak azért későn, mert ezáltal elveszítettelek, hanem ezért, mert ezzel mérhetetlen fájdalmat okoztam Neked. Ezáltal pedig magamnak is. Megértelek.

El tudom fogadni a karrier-szemléletet. Ezt eddig is. Soha nem akartam, hogy bármit másképp tégy a tanulásban. Soha! Mindig elmondtam, lehet, nem elégszer.

Rájöttem, hogy kis szenvedésekkel is ki lehet bírni normálisan, és lehet a pozitív jövőbe nézni.

Rájöttem, hogy még most is tudna jól működni a kapcsolunk ezen pofonok után.

Rájöttem, hogy a fentiek valószínűleg, ránk nézve, későn jöttek...

Elengedlek, mert fájdalmat okozom.

Elengedsz, mert fájdalmat okozol.

Elengedjük egymást, mert már nem működik.

De mi van, ha tévedünk? Én még nem vagyok biztos abban, hogy a legjobbat okozom Neked azzal, ha elengedlek. Lehet, hogy sose tudnád meg, hogy milyen lett volna, és ezért sosem lesz meg benned hiányérzetként, vagy nem lesz annyira erős a hiány, hogy fájjon, de lehet, hogy sokkal jobb lenne az életünk együtt, mint külön-külön.

Én még nem tartok itt, ezért nem tudlak - még - teljesen elengedni. Befogadtam a dolgot, hogy el KELL engedjelek, és hogy az életed, életünk szempontjából ez a jobbik döntés, ami a közeljövőt illeti. Nagyiddal álmodtam, sírva kért, hogy engedjelek el, mert szenvedsz. Minden bizonnyal az idegeim is játszanak velem, de biztos, nem alaptalanul. El foglak engedni, amikor teljesen biztos leszek benne, hogy nincs közös jövőnk. De ez még túl friss, túl fájdalmas ahhoz, és nem volt még időm sem mindent végiggondolni, hogy azt mondhassam a kezemet a szívemre téve: ez a legjobb, elengedlek...

A nagyobbik baj, hogy ha a hosszútávot nézem, nincs érvem az elengedés mellett. Viszont lehet, hogy ez természetes érzés minden szakításnál, hogy jónak látom a jövőt, mert jónak akarom látni. Meg amit látok az nem a biztos, azok csak az érzéseim, amik az irántad érzettekből állnak. Egyszerűen fantasztikus ember vagy. Most úgy érzem én meg szörnyű, hogy ezt nem tudtam megbecsülni. Pedig tudom ésszel, hogy nem csak rajtam múlt. Nem tudtam a hiányoddal mit kezdeni, azzal, hogy alig voltál velem. Ez a hiány készített ki. Ezáltal pedig én is téged. De nem lehet, hogy azért szakítunk végleg, mert most egy ideig nem tudunk eleget együtt lenni, mert ha együtt vagyunk, jók vagyunk, jól vagyunk, egyek vagyunk...

De lehet, hogy ezek már csak az én álmaim. Lehet, hogy meggyűlöltél a tetteimért. Őszintén magamba nézve: nem is csodálom. Pedig nem vagyok rossz ember. Hiszem és tudom, hogy alapjában jó vagyok. De nem tudtam a rossz helyzeteket, a rossz dolgokat normálisan kezelni. Hiszem, hogy megváltoztam ezen a téren, hiszem, hogy még fogok is javulni. De lehet, hogy ez már késő a mi kapcsolatunk szempontjából.

Lehet, hogy azért voltunk egymásnak rendelve, hogy ilyen dolgokra is tanítsuk meg egymást. Lehet, hogy ez volt a sorsunk??? Tudod, Süti, lehet. De nekem még kell hozzá némi idő, hogy a befogadás mellett el is tudjam fogadni. Igyekszem magam egy közepes lelki szinten tartani, se túl mélyre, se túl magasra ne menjek. Mert a hullámzás gyötör. Lehet, hogy hitegetem magam még egy picit dolgokkal, hogy ne menjek mélyre, de nem nagyokkal, és nem nagyon, hogy nehogy elszálljak. Remélem haladok a jó irányba. Vagyis biztos, mert az idő mindent megold, minden sebet beforraszt. Hidd el, Süti: jó ember vagyok! Csak ennyit kérek tőled. Mást nem. Mást nem is kérhetek.

Félek attól, hogy védekezésképp, vagy menekülés miatt hamarosan új párra találsz. Aminek nagy az esélye, hiszen mindketten tudjuk, hogy szinte sorban állnak a srácok. De nem attól félek, hogy ez fájni fog nekem, hanem attól, hogy ezt némileg meggondolatlanul teszed majd, amivel elindítasz egy olyan folyamatot, ami akarva-akartalan bizonyítani fogja a jelenlegi helyzet igazát. Pedig lehet, hogy nélküle másképp és jobban alakulna. Igen, ez csak hosszú távon derülhetne ki. Igen, fiatalok vagyunk szenvedni, mert az élet rövid. Igen, tovább kell lépni. Igen, ezek csak lehetek, ami pedig ott vár rád az a biztos! Igen ésszel felfogom, hogy ezt kell tenned, és nekem is ezt kell, kellene tennem.

De a szívem még nem érzi...

Bármit megtennék, ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, legalább csak pár nappal, hogy ne haljunk meg tegnap.

Sokkal rosszabb nélküled, mint azt valaha is gondoltam. Tegnap meghaltunk. Megtetted, amit én nem tudtam, kimondtad. Kimondtad, hogy vége.

Elégtem. Elégtél. Tudom, nem működött, pedig szerettük, szeretjük egymást. Fontosak vagyunk, de ez most kevés volt. Pedig Te vagy az életem, azt szeretném, ha Te lennél egyszer majd gyermekeim anyja. Pucó, Szandi... ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Beleőrülök, ha arra gondolok, hogy ez most biztosan lehetetlenné vált.

Elégtem tegnap este. Fájt, kínzott, égetett. Meghaltam.

Az éjszaka sok tanulságot hozott. Olyan mértékben változtam meg akkor, amit magam sem hittem, hogy lehetséges bárkinél bármikor bármennyi idő alatt. Ez valószínűleg már egy éve érlelődhetett valahol bennem a tudatom alatt. Megváltozott bennem nagyon sok minden. Olyan dolgokban, amik igazságáról, megváltoztathatatlanságáról meg voltam győzödve. Nem hittem eddig a középútban, csak szélsőségekben tudtam gondolkodni. Minden vagy semmi. Középút semmi. Menekülni a fájdalom elől, feladni mindent ami a fájdalomhoz köt, tárgyakat, személyeket, helyeket. Egyszóval mindent.

Ez változott meg az elmúlt éjjel. Újjászülettem, mint a Főnix, saját hamvaiból. Nem tudom, hogy jobb, vagy rosszabb ember lettem, de tudom: más. Van ami jobbá, van ami rosszabbá, van ami nem változott. De már látom a középutat, szembe akarok menni a fájdalommal, ha kell, nem elfordulni és elmenekülni. Nekem így is kellesz, így "csak" barátként. De nem úgy, mint egy hős-szerelmes, aki szenved, fut utánad, reménykedik, hogy hátha meggondolod magad, mégis lehet valami. Nem. Én is beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Ezzel a fájdalommal nem szabad továbbmenni. Lépni kell. Viszont nagyon nagy árat fizettünk! Valahogy csak ki kellett volna bírnom ezt a pár évet, amíg lehetőségünk lenne a közös életre. Ha mérlegre teszem ezt a 3-4 évet, azzal a 30-40-nel ami ránk várhat, a 30 év nyerne. A maga bizonytalanságával együtt. Süti, az életem része vagy. Az én részem. A szívem része. Eddig csak azt tudtam volna elképzelni, hogy kész, ha vége, akkor legyen vége, és most és mindörökre elválunk. De nem, nem megy ez, és nem is akarom. Tudom, hogy nagyon fog fájni, ha látom, hogy más karjában leszel, hogy mást szeret a szíved, de szükségem van a barátságodra. Arra a 7 évre, ami az életem legszebb és legfontosabb 7 esztendeje. Nem tudom, és nem is akarom feladni ezt. De ahogy Te sem, én sem fogok várni rád. Nekem is tovább kell lépnem. Így vagy úgy, de menni fog. Azt hiszem, nem fognak szeretni a nők, ki fogom használni őket. Már akit lehet. El fogom ugyan mondani nekik, hogy mire számítsanak, illetve mire ne számítsanak velem kapcsolatban. De fájdalmat fogok nekik okozni. Nem az a célom, hogy fájjon nekik, egyszerűen - önző módon - túl kell élnem ezt az időszakot. Nem a boldogságra vágyom, az még jó ideig Te leszel. Nem akarom áltatni magam, hogy hirtelen egy csapásra semmivé válik az, ami a jó részem volt. De idővel meglesz.

Évek óta nem láttam a nap felkeltét. Ma láttam. Szép volt. Keserű, fájdalmas, de szép. Egy picit boldognak éreztem magam. Hiányzol, hiába is tagadnám. Nagyon nehéz egy egyenletes hangulatot tartani. Tudom, hogy nem jó, ha hirtelen "elszalad velem a ló", mert utána nagy zuhanás jöhet. Ezért igyekszem kis lépésekkel, hol visszafogni magam, hol egy picit előrelépni.

Ha a szívemre teszem a kezem, azt kell mondanom, megkönnyebbültem. Iszonyatosan fáj, de már nem kell cipelnem azt a terhet, hogy egy béklyó vagyok az életedben, aki szinte csak fájdalmat okoz. Annyit bántottalak, hogy az embertelen. Nagyon későn jöttem rá. Bármit megadnék, hogy visszacsináljam. De nem lehet. Ezzel kell együtt élnem. Szembe kell néznem vele.

Sosem hittem, hogy szakítás után újra össze lehet jönni, főleg, ha volt másik kapcsolatod közben. Egyszerűen nem ment volna. Ez is megváltozott ma éjjel. El tudom képzelni. Nem vágyom rá, nem reménykedem benne, de nagyon jó lenne, ha megvalósulna. Bármit meg tennék, hogy megtörténjen, mert azt szeretném, ha szülnél nekem három kócos bébit. Nem élném meg teherként, hogy volt közben Neked vagy mindkettőnknek más.

Hihetetlen érzés, hogy felül tudtam kerekedni a legnagyobb félelmeimen. Nem tudom szavakba önteni, milyen érzés. De köszönöm, ezt Neked köszönhetem. Sosem hittem volna, hogy meg lehet köszönni egy ilyen döntést, de azt hiszem egy szinttel feljebb léptem. Mégha ekkora fájdalom is kellett hozzá. Nem hiszem, hogy most működne a kapcsolatunk, de hiszem, hogy még eljöhet egy közös idő, amikor megvalósítjuk közös álmainkat. Hiszem, de nem remélem, nem építek erre. Ilyen teherrel nem tudnék élni, ilyen terhet nem tudnék rád rakni, és nem is akarok. Akkor igyekszem én is kiélni azokat a vágyaimat, amik nélkül is teljesnek éreztem volna az életem, de lehet, most megtehetem. Ahogyan Te is.

Félek, hogy nem lesz közös jövőnk, mert szerintem fantasztikus lenne. De befogadtam a tényt, hogy vége, úgy, hogy örökre vége. Ennél már bármi csak jobb lehet. És ki tudja, lehet rájövünk, mégsem mi vagyunk egymásnak rendelve, vagy "csak" arra a pár évre kellett együtt lennünk, amíg megtanítottuk egymást az élet alapjaira. Ezt az idő dönti el. De ha lehet, tegyük meg közösen a következő lépéseket, mint két barát. Mint két olyan barát, amilyen nincs több ezen a világon. Vagy legalább induljunk el ezen az úton. Ennyit megérdemlünk!

Szeretlek!

 

Héja-nász az avaron   Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.   Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.   Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen.   Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.   Ady Endre

Hiányzol, Süti! Belehalok...

Nem tudom, mi lesz így. Nem akarok mást, de már jó ideje nincs olyan, hogy "Veled". Nem vagy itt már jó rég óta.

Tudom, sokminden elfoglal, de akkor is úgy érzem, ha akartad volna, lehetett volna több időd rám. Sokmindent megtennék érted. Gyakorlatilag bármit, de belefáradtam az állandó várakozásba. Ez az egyetlen, amire már nem vagyok képes: várni-várni-és-várni.

Hova vezet ez? Nem tudom. De nagyon nehéz, nagyon fáj.

2004. november 1.: a fácskánál, délután. Te és én. Ott voltunk először mi, ott lettünk te és én-ből egy pár, onnantól mi vagyunk. Vagy már csak voltunk???

3 év - egyre erősödő - barátság vált szerelemmé. Az első csók. Még most is érzem az ajkaid, a kezed, az illatod. Azt a földtől elemelő boldogság-érzést, amit ott kaptam tőled. Ahogy együtt néztünk le a hegyről. A hegyről, ahová még külön mentünk fel, de már együtt jöttünk le. Süti, én még minding nagyon szeretlek. Nem vágyom senki és semmi másra rajtad kívül! De nekem úgy megy csak, ha velem vagy. Ha az érzéseket nem egyedül kell megélnem. Nem megy az, ami az elmúlt bő egy évben volt. Nem vagyok képes elviselni az ennyire ritka találkozásokat. Ennél több kell. Több kell belőled. Megértem, hidd el, megértem, hogy sokminden lefoglal, sok dolog van, ami fontos. De ez így - nekem és neked is - csak szenvedés.

Tihany - fagyi... Nem hittem volna, hogy megőrizted a pálcikákat. Nagyon megleptél, amikor megláttam nálad. Pedig akkor még közel sem voltunk együtt. Mégis megőrizted. Arra sem emlékeztem, hogy akkor elraktad.

Bory vár... most hasonló fájdalmat érzek, mint ott és akkor. Ha nem lehetek Veled, akkor nélküled kell lennem. Szeretlek!

2001. augusztus 29.: az első nap, amikor láttuk egymást. Bár erre én nem emlékszem. De Neked ez az első emléked rólam. Nekem kellett még pár hét hozzá. Tudod, a térkép...

De rég is volt. Te jó ég, lassan 7 éve. Azt hiszem, első pillantásra szerettem beléd. Azóta vagy része az életemnek. Egyre mélyebben, egyre jobban. Az első ebéd, az első fagyi-kehely, az első esti beszélgetés...

Bár nem túl férfias dolog, könny szökik a szemembe, ahogy visszagondolok az elmúlt évekre. Nagyon szeretlek! Jobban, mint gondolnád. Jobban, mint gondolnám. Azt hiszem, az elmúlt napokban még magam is megleptem, hogy mennyire.

Mindenképp vége kell, hogy legyen? Nagyon nehéz!

Muszáj kiírnom magamból az érzéseket. Nem másnak, (talán) nem is Neked, egyszerűen csak magamnak. Kavarognak bennem a gondolatok, az érzések. Már nagyon hosszú ideje.

7 év, Hópihe! HÉT év...