Nem fogok többet menekülni ebben az életben. Magam elől, a fájdalom elől. Nem fogom kerülni azokat a dolgokat, amik hozzád kötnek. Mondjuk nehéz is lenne, hiszen nem sokminden van, ami ne kötne így vagy úgy hozzád :-)

Nem fogom eltüntetni a lakásból a Rád emlékeztető tárgyakat.

Nem fogom kerülni apukád, mert ő is Rád emlékeztet. Járni fogok focizni, ping-pongozni, vagy amire meghív. Vagy legalábbis ha nem megyek, az nem miattad lesz. Bárhogy is alakuljon a kapcsolatom Veled a jövőben.

Nem fogok helyeket kerülni, amik Rád emlékeztetnek: Tihany, Balaton, Fehérvár, Bory vár, Fácska, Haraszti, Újpalota, Újpest, vasút környéke, Gödöllő, Miskolc, Duna part, Híd, Krakkó, Lengyelország, Varsó, a hegyek, a mezők... Fel sem tudnám sorolni az összeset. Fáj, fájni fog, mert fájnia kell. Szembe fogok vele menni.

Nem költözöm el messzire, nem állok katonának. Néha egy-egy gyenge pillanatban ugyan gondolok rá, de nem fogok meghalni. Eddát idézve: "Az életösztön ami vissza húz"...

Ha Te is akarod, el tudod fogadni, szeretnék veled a jövőben is találkozni. Addig és olyan gyakran, ahogy az mindkettőnknek jó. Nincsenek és nem is lehetnek elvárásaim ezentúl veled szemben. Mint párodnak, szerintem, volt "jogom" hozzá. Na persze csak mértékkel. De már nincs. Már csak annyi, amennyi az adott kapcsolat szintjéhez kell. Ha marad egyfajta barátság, akkor a baráti őszinteség, baráti támasz.

Bármikor belevágnék újra a kapcsolatunkba. Bármikor újra végig járnám. Nem bántam meg semmit. Csak a fájdalmat amit okoztam, de azt akkor, az akkori énemmel kezeltem. Rosszul. Bánom, hogy ilyen voltam, de nem tehetek róla. Más ember lettem. Lehet, hogy nem Neked, de másnak meg tudom mutatni. Nem azért meg akarom mutatni, hogy milyen vagyok, hanem egyszerűen másképp fogok élni. Másképp fogom nézni a világot. Akarom mondani már most másképp látom. Nem hittem volna, hogy egy ilyen sokk után nem fogok gyűlölni mindent és mindenkit. De megy. A mérhetetlen fájdalom ellenére. Nem Neked bizonygatom, hogy jobb lettem, mert hátha megváltozik benned valami, mert valószínűleg sosem fogod ezeket a sorokat olvasni. Nem is magamnak bizonygatom. Sőt egyáltalán nem is bizonygatom. Mindössze leírom az érzéseim. Könnyebb így. Most még egy kaján mosoly is kiült az ady-s pofázmányomra :-)

Kettős érzés van bennem. Úgy érzem, nagyságrendekkel jobb ember lettem. Pedig - talán nagyképűen hangzik - eddig is jó ember voltam. De most még jobb lettem. Viszont ha arra gondolok, hogy mi kell ahhoz, hogy tényleg tovább tudjak lépni, az nem a jóságról fog szólni. Nem vágyom más szerelmére, nem vágyok mással semmilyen kapcsolatra. De tudom, hogy ha nem teszek nagyon gyorsan valamit abba az irányba, akkor fel fogom magam őrölni. Energiában, önbizalomban, hitben. Kell a továbblépéshez, hogy férfinak érezzem magam. Hogy pozitív visszacsatolások érjenek, kell a búfelejtő. Ki fogok használni ezért embereket. Értelemszerűen nőket. Ez rossz. Tudom, nagyon rossz. De azt hiszem most ezen a téren kicsit önzőnek kell lennem. Azt hiszem nagyságrendekkel több fájdalmat venne ez le rólam, mit amit esetleg okoznék nekik. Nem fogok kertelni, megmondom nekik, hogy mire számítsanak. Illetve hogy mire ne, mit nem fogok tudni megadni. Megmondom nekik, hogy van valaki bennem, akit soha nem szeretnék onnan elengedni, akit örökbe a szívembe zártam, bárhogyan is alakuljanak a dolgok. Ha elfogadja, "vessen magára". Sosem tudtam volna ilyen lenni. Lehet, hogy nem is fogom tudni ténylegesen megtenni, lehet, hogy ez a szándék, ez az érzés egyfajta illuzió, ami segít továbblépni. Nem tudom, hogy ez tényleg a részem, vagy csak a vészforgatókönyv, a továbbélés miatt kell így éreznem, de ha odajutok nem kell megtennem. De addigra már tovább tudtam lépni.

Esküszöm, nem vágyom senki más érintésére. Senki más szerelmére. Senki másra. Most.