Bármit megtennék, ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, legalább csak pár nappal, hogy ne haljunk meg tegnap.

Sokkal rosszabb nélküled, mint azt valaha is gondoltam. Tegnap meghaltunk. Megtetted, amit én nem tudtam, kimondtad. Kimondtad, hogy vége.

Elégtem. Elégtél. Tudom, nem működött, pedig szerettük, szeretjük egymást. Fontosak vagyunk, de ez most kevés volt. Pedig Te vagy az életem, azt szeretném, ha Te lennél egyszer majd gyermekeim anyja. Pucó, Szandi... ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Beleőrülök, ha arra gondolok, hogy ez most biztosan lehetetlenné vált.

Elégtem tegnap este. Fájt, kínzott, égetett. Meghaltam.

Az éjszaka sok tanulságot hozott. Olyan mértékben változtam meg akkor, amit magam sem hittem, hogy lehetséges bárkinél bármikor bármennyi idő alatt. Ez valószínűleg már egy éve érlelődhetett valahol bennem a tudatom alatt. Megváltozott bennem nagyon sok minden. Olyan dolgokban, amik igazságáról, megváltoztathatatlanságáról meg voltam győzödve. Nem hittem eddig a középútban, csak szélsőségekben tudtam gondolkodni. Minden vagy semmi. Középút semmi. Menekülni a fájdalom elől, feladni mindent ami a fájdalomhoz köt, tárgyakat, személyeket, helyeket. Egyszóval mindent.

Ez változott meg az elmúlt éjjel. Újjászülettem, mint a Főnix, saját hamvaiból. Nem tudom, hogy jobb, vagy rosszabb ember lettem, de tudom: más. Van ami jobbá, van ami rosszabbá, van ami nem változott. De már látom a középutat, szembe akarok menni a fájdalommal, ha kell, nem elfordulni és elmenekülni. Nekem így is kellesz, így "csak" barátként. De nem úgy, mint egy hős-szerelmes, aki szenved, fut utánad, reménykedik, hogy hátha meggondolod magad, mégis lehet valami. Nem. Én is beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Ezzel a fájdalommal nem szabad továbbmenni. Lépni kell. Viszont nagyon nagy árat fizettünk! Valahogy csak ki kellett volna bírnom ezt a pár évet, amíg lehetőségünk lenne a közös életre. Ha mérlegre teszem ezt a 3-4 évet, azzal a 30-40-nel ami ránk várhat, a 30 év nyerne. A maga bizonytalanságával együtt. Süti, az életem része vagy. Az én részem. A szívem része. Eddig csak azt tudtam volna elképzelni, hogy kész, ha vége, akkor legyen vége, és most és mindörökre elválunk. De nem, nem megy ez, és nem is akarom. Tudom, hogy nagyon fog fájni, ha látom, hogy más karjában leszel, hogy mást szeret a szíved, de szükségem van a barátságodra. Arra a 7 évre, ami az életem legszebb és legfontosabb 7 esztendeje. Nem tudom, és nem is akarom feladni ezt. De ahogy Te sem, én sem fogok várni rád. Nekem is tovább kell lépnem. Így vagy úgy, de menni fog. Azt hiszem, nem fognak szeretni a nők, ki fogom használni őket. Már akit lehet. El fogom ugyan mondani nekik, hogy mire számítsanak, illetve mire ne számítsanak velem kapcsolatban. De fájdalmat fogok nekik okozni. Nem az a célom, hogy fájjon nekik, egyszerűen - önző módon - túl kell élnem ezt az időszakot. Nem a boldogságra vágyom, az még jó ideig Te leszel. Nem akarom áltatni magam, hogy hirtelen egy csapásra semmivé válik az, ami a jó részem volt. De idővel meglesz.

Évek óta nem láttam a nap felkeltét. Ma láttam. Szép volt. Keserű, fájdalmas, de szép. Egy picit boldognak éreztem magam. Hiányzol, hiába is tagadnám. Nagyon nehéz egy egyenletes hangulatot tartani. Tudom, hogy nem jó, ha hirtelen "elszalad velem a ló", mert utána nagy zuhanás jöhet. Ezért igyekszem kis lépésekkel, hol visszafogni magam, hol egy picit előrelépni.

Ha a szívemre teszem a kezem, azt kell mondanom, megkönnyebbültem. Iszonyatosan fáj, de már nem kell cipelnem azt a terhet, hogy egy béklyó vagyok az életedben, aki szinte csak fájdalmat okoz. Annyit bántottalak, hogy az embertelen. Nagyon későn jöttem rá. Bármit megadnék, hogy visszacsináljam. De nem lehet. Ezzel kell együtt élnem. Szembe kell néznem vele.

Sosem hittem, hogy szakítás után újra össze lehet jönni, főleg, ha volt másik kapcsolatod közben. Egyszerűen nem ment volna. Ez is megváltozott ma éjjel. El tudom képzelni. Nem vágyom rá, nem reménykedem benne, de nagyon jó lenne, ha megvalósulna. Bármit meg tennék, hogy megtörténjen, mert azt szeretném, ha szülnél nekem három kócos bébit. Nem élném meg teherként, hogy volt közben Neked vagy mindkettőnknek más.

Hihetetlen érzés, hogy felül tudtam kerekedni a legnagyobb félelmeimen. Nem tudom szavakba önteni, milyen érzés. De köszönöm, ezt Neked köszönhetem. Sosem hittem volna, hogy meg lehet köszönni egy ilyen döntést, de azt hiszem egy szinttel feljebb léptem. Mégha ekkora fájdalom is kellett hozzá. Nem hiszem, hogy most működne a kapcsolatunk, de hiszem, hogy még eljöhet egy közös idő, amikor megvalósítjuk közös álmainkat. Hiszem, de nem remélem, nem építek erre. Ilyen teherrel nem tudnék élni, ilyen terhet nem tudnék rád rakni, és nem is akarok. Akkor igyekszem én is kiélni azokat a vágyaimat, amik nélkül is teljesnek éreztem volna az életem, de lehet, most megtehetem. Ahogyan Te is.

Félek, hogy nem lesz közös jövőnk, mert szerintem fantasztikus lenne. De befogadtam a tényt, hogy vége, úgy, hogy örökre vége. Ennél már bármi csak jobb lehet. És ki tudja, lehet rájövünk, mégsem mi vagyunk egymásnak rendelve, vagy "csak" arra a pár évre kellett együtt lennünk, amíg megtanítottuk egymást az élet alapjaira. Ezt az idő dönti el. De ha lehet, tegyük meg közösen a következő lépéseket, mint két barát. Mint két olyan barát, amilyen nincs több ezen a világon. Vagy legalább induljunk el ezen az úton. Ennyit megérdemlünk!

Szeretlek!