Elengedlek, mert fájdalmat okozom.
Elengedsz, mert fájdalmat okozol.
Elengedjük egymást, mert már nem működik.
De mi van, ha tévedünk? Én még nem vagyok biztos abban, hogy a legjobbat okozom Neked azzal, ha elengedlek. Lehet, hogy sose tudnád meg, hogy milyen lett volna, és ezért sosem lesz meg benned hiányérzetként, vagy nem lesz annyira erős a hiány, hogy fájjon, de lehet, hogy sokkal jobb lenne az életünk együtt, mint külön-külön.
Én még nem tartok itt, ezért nem tudlak - még - teljesen elengedni. Befogadtam a dolgot, hogy el KELL engedjelek, és hogy az életed, életünk szempontjából ez a jobbik döntés, ami a közeljövőt illeti. Nagyiddal álmodtam, sírva kért, hogy engedjelek el, mert szenvedsz. Minden bizonnyal az idegeim is játszanak velem, de biztos, nem alaptalanul. El foglak engedni, amikor teljesen biztos leszek benne, hogy nincs közös jövőnk. De ez még túl friss, túl fájdalmas ahhoz, és nem volt még időm sem mindent végiggondolni, hogy azt mondhassam a kezemet a szívemre téve: ez a legjobb, elengedlek...
A nagyobbik baj, hogy ha a hosszútávot nézem, nincs érvem az elengedés mellett. Viszont lehet, hogy ez természetes érzés minden szakításnál, hogy jónak látom a jövőt, mert jónak akarom látni. Meg amit látok az nem a biztos, azok csak az érzéseim, amik az irántad érzettekből állnak. Egyszerűen fantasztikus ember vagy. Most úgy érzem én meg szörnyű, hogy ezt nem tudtam megbecsülni. Pedig tudom ésszel, hogy nem csak rajtam múlt. Nem tudtam a hiányoddal mit kezdeni, azzal, hogy alig voltál velem. Ez a hiány készített ki. Ezáltal pedig én is téged. De nem lehet, hogy azért szakítunk végleg, mert most egy ideig nem tudunk eleget együtt lenni, mert ha együtt vagyunk, jók vagyunk, jól vagyunk, egyek vagyunk...
De lehet, hogy ezek már csak az én álmaim. Lehet, hogy meggyűlöltél a tetteimért. Őszintén magamba nézve: nem is csodálom. Pedig nem vagyok rossz ember. Hiszem és tudom, hogy alapjában jó vagyok. De nem tudtam a rossz helyzeteket, a rossz dolgokat normálisan kezelni. Hiszem, hogy megváltoztam ezen a téren, hiszem, hogy még fogok is javulni. De lehet, hogy ez már késő a mi kapcsolatunk szempontjából.
Lehet, hogy azért voltunk egymásnak rendelve, hogy ilyen dolgokra is tanítsuk meg egymást. Lehet, hogy ez volt a sorsunk??? Tudod, Süti, lehet. De nekem még kell hozzá némi idő, hogy a befogadás mellett el is tudjam fogadni. Igyekszem magam egy közepes lelki szinten tartani, se túl mélyre, se túl magasra ne menjek. Mert a hullámzás gyötör. Lehet, hogy hitegetem magam még egy picit dolgokkal, hogy ne menjek mélyre, de nem nagyokkal, és nem nagyon, hogy nehogy elszálljak. Remélem haladok a jó irányba. Vagyis biztos, mert az idő mindent megold, minden sebet beforraszt. Hidd el, Süti: jó ember vagyok! Csak ennyit kérek tőled. Mást nem. Mást nem is kérhetek.
Félek attól, hogy védekezésképp, vagy menekülés miatt hamarosan új párra találsz. Aminek nagy az esélye, hiszen mindketten tudjuk, hogy szinte sorban állnak a srácok. De nem attól félek, hogy ez fájni fog nekem, hanem attól, hogy ezt némileg meggondolatlanul teszed majd, amivel elindítasz egy olyan folyamatot, ami akarva-akartalan bizonyítani fogja a jelenlegi helyzet igazát. Pedig lehet, hogy nélküle másképp és jobban alakulna. Igen, ez csak hosszú távon derülhetne ki. Igen, fiatalok vagyunk szenvedni, mert az élet rövid. Igen, tovább kell lépni. Igen, ezek csak lehetek, ami pedig ott vár rád az a biztos! Igen ésszel felfogom, hogy ezt kell tenned, és nekem is ezt kell, kellene tennem.
De a szívem még nem érzi...
