Magam sem hittem, hogy meg tud valaki változni, mármint komolyabb dolgokban. Gondolkodásmódjában, hozzáállásában és hasonlókban.
De már hiszem. Magamon is látom, hogy meg tudtam változni. Az egyik változás maga az, hogy már elhiszem, hogy valaki meg tud változni.
El tudom már fogadni a barátságot szerelem nélkül egy szerelem után.
El tudnám fogadni a szerelem utáni barátságból az újbóli szerelmet, akkor is ha közben volt más az életünkben.
Torelánsabb tudnék lenni a negatív dolgok fellett.
Jobban meghálálnám a pozitív dolgokat. Akkor is ha kicsi, vagy kicsinek tűnik. Igyekezném magunkat közös hullámhosszra hozni, hogy ne el menjünk mindig egymás mellett, az ellenkező irányba, hanem együtt: felfele.
El tudom fogadni, ha az élet fájdalmas, ha kevés jót hoz. Elhiszem, hogy tartogat még szépet és jót.
Tudom újra szépnek látni a világot, amit elhomályosított a fájdalmam, ami igazából "csak" gyengeség volt: hogy nem látlak eleget Téged. Félelem volt, hogy elveszítlek téged. Önbeteljesítő folyamat. Későn eszméltem rá. Nem csak azért későn, mert ezáltal elveszítettelek, hanem ezért, mert ezzel mérhetetlen fájdalmat okoztam Neked. Ezáltal pedig magamnak is. Megértelek.
El tudom fogadni a karrier-szemléletet. Ezt eddig is. Soha nem akartam, hogy bármit másképp tégy a tanulásban. Soha! Mindig elmondtam, lehet, nem elégszer.
Rájöttem, hogy kis szenvedésekkel is ki lehet bírni normálisan, és lehet a pozitív jövőbe nézni.
Rájöttem, hogy még most is tudna jól működni a kapcsolunk ezen pofonok után.
Rájöttem, hogy a fentiek valószínűleg, ránk nézve, későn jöttek...
