Tudod, Süti, sok dologra jöttem rá az elmúlt napokban. Lehet, tisztában vagyok vele, hogy lehetséges, azok a dolgok, amiket érzek most, nem mások, mint önvédelmi reflexek, pusztán a túlélés miatt. Lehet. De annyira tisztán érzem, annyira tisztán látom, hogy nem tudom elképzelni, hogy nem valóság, amit érzek.

Azt hiszem, nem egymást őröltük fel. Vagyis nem innen indult el az, hogy már egymást is bántottuk, és főleg én bántottalak téged. Úgy érzem, mindkettőnk sorsában benne van az, hogy jobbá tegyük a világot. Nem nagy dolgokra gondolok, hanem elsősorban a saját környezetünkre. Segíteni mindenkinek, aki hozzánk fordul. Akik ismerenek minket, tudják, hogy ránk lehet számítani. Azt hiszem, amikor megismertük egymást, mindketten egymáshoz fordultunk segítségért. Nagyon sokat adtunk egymásnak, nagyon sokat kaptunk egymástól. Szép lassan tudtam már én is adni másoknak is. Úgy érzem, mindketten elhittük, hogy mindig ott lesz a másik, aki majd segít. Vállvetve igyekeztük meggyógyítani a körülöttünk lévő dolgokat. Itt követtük el a hibát. Egymásra egyre kevesebbet fordítottunk ebből. Ezért mindketten egyre kevesebbet kaptunk. A világunk viszont egyre többet igényelt, egyre többet vállaltunk magunkra. Végig bennünk volt a hit, hogy majdcsak rendbehozzuk a kapcsolatunkat, igyekeztünk is tenni ellene, de nem volt hozzá kellő erő és hit. Te segítettél Apudnak átvészelni egy időszakot. Adni neki, hogy kaphasson belőled valamit. Édesanyádnak, hogy átvészelje a házassága viharait. Barátaidnak a párkapcsolatok terén vagy az élet mindennapi problémáinak leküzdésében. Én igyekeztem megmenteni egy házasságot. Igyekeztem odafigyelni és segíteni azoknak az embereknek, akik hozzám fordultak. Lehet, megmentettem apám életét. De ahogy egyre kevesebbet kaptam tőled, egyre kevesebbet tudtam már adni is. Neked is, másoknak is. Egyre kevesebbet kaptam vissza azoktól, akiknek segítettem. Nem azért segítettem, hogy kapjak, tényleg nem. Egyszerűen nem sokminden maradt, ami tartsa bennem a lelket. Volt akiktől sokat kaptam. De azt hiszem ez is kevés volt ahhoz, hogy életben tartson. Elvesztettem a hitemet. Kérges lettem, ezzel pedig egyre jobban sértettem fel a sebeidet. Egyre több fájdalmat okoztam. Neked több tartalékaid voltak, ezért bírtad tovább. Ezért tudtad ennyi ideig elviselni azt, hogy bántalak. Úgy érzem, most új erőre kaptam. Úgy érzem, hogy nekünk egymást is kell segíteni, főleg most nekem téged, hogy visszanyerjük közösen az elvesztett értékeinket, az elvesztett erőnket. Úgy érzem, nekünk ez lehet a közös sorsunk. Nem tudom, milyen formában, úgy mint pár, vagy "csak" barátok, vagy ki tudja hogyan. De valószínűleg ez nem is számít. Arra születtünk, hogy adjunk.

Okosabb lettem. Már belátom, hogy nem szabad meggondolatlanul tenni a jót. A legfontosabb, hogy egymásra is odafigyeljünk. Azért is, mert így a "legigazságosabb", mert a másik érdemli meg a legtöbbet belőlünk. De azért is, mert egymást annyira fel tudjuk erősíteni, hogy nagyságrendekkel többet kapunk vissza, mint amennyit kiadunk egymásból. Ezáltal másoknak is több jut. Hiszek a szinergiában, hiszem újra, hogy többek vagyunk együtt, mint külön-külön. Legyen ez bárhogy, bármilyen kapcsolati formában.

Nem, nem mártírkodás. Nem azt érzem, hogy én a világ felett vagyok. Azt, hogy az én életcélom Isten, és hogy osszam az Isteni igét, hogy magamravegyem a világ minden fájdalmát problémáját. Nem, azt hiszem nem így, de valamit tennem kell. Ha kicsit is, de tennem.

Belesüppedtem a kényelembe. Volt már lakás, voltak barátaim, volt állásom, volt szerelmem. Gondoltam, mi történhetne, hiszen ezek a dolgok itt vannak körülöttem. Belefáradtam az életembe, beleolvadtam ezáltal a szürkeségbe. Egyike lettem a céltalan, tudattalan, gonosz tömegnek. Távolabb kerültem a családomtól. Távolabb a barátaimtól, távolabb Tőled. Elvesztem. Összezuhantam, minden rosszat magamba szívtam. Rossz az életem. Rossz vagyok és ez nem fog változni. Már nem tudok adni, szinte csak elvenni. Ha nekem rossz, legyen rossz másoknak is. Egyre mélyebbről néztem a világot, ami egyre jobban szívott lefele.

Itt vesztettelek el. Itt lett vége valaminek bennem. Itt nyílt ki újra a szemem. Már látom a fényt. Újra hiszek magamban, újra hiszek abban, hogy van életem, vannak céljaim. Van helyem a világban. Tudok és akarok tenni. Újra szeretnék tanítani. Szeretnék maradandót alkotni. Szeretném megváltani a világot. Jobbá, szebbé tenni a környezetem, a körülöttem lévőket. Mosolyt csalni az arcokra. Boldoggá tenni téged. Visszaadni a Te hited is. Könnyebbé tenni azt, amit ellened tettem, mégha nem is szánt szándékkal.

A kényelem lustává tesz. Ha mindened megvan, nem látod már, mit veszthetsz. Elhiszed, hogy téged semmi baj nem érhet, ezért egyre kevesebbet teszel, hogy jobb legyen másoknak. Egyre inkább magadnak élsz, magadnak gyűjtesz. Összekötnek az érdekek másokkal, nem a barátság, hanem a vagyoni értékek. Nem becsülöd az apróságokat, a világ kicsi, de fontos elemeit. Ha nincs is meg szó szerint mindened, de elég "jól élsz" az is idevezet. Ha nem érzi valaki azt, hogy van veszítenivalója, mert a mammut halálra tudja taposni, vagy mert elfogy az élelem, nem fogja tudni észrevenni azt, ami ott hever mellette. Azokat a dolgokat, amik karnyújtásnyira vannak. Amik adják az illatokat, a meleget, a vidámságot, a mosolyt. Nem veszik észre, és nem is értékelik. Nem véletlen, hogy őszintébben boldog az, akinek kevés van. Vágyik a többre és jobbra, de boldogabb. Közelebb van magához, közelebb van másokhoz. De itt is elveszik az, aki gyenge. Az, aki nem tud túllépni fájdalmain, sérelmein. Aki elfogadja a "sorsát", hogy ő bizony a semmire van kárhoztatva. Ezért tenni is felesleges ellene. Belesüppednek a saját sanyarú életükbe.

Hát nem! Tenni kell! Menni előre. Nincs olyan, hogy nincs kiút. Kiút mindig van. De csak annak, aki tesz is. Nem tudom sajnálni azokat, akik lesüllyednek. Nem vagyok érzéketlen, de úgy érzem megmenteni mindenki csak saját magát tudja. Kaphat segítséget, és kell is adni, de a döntéseket mindenki maga hozza. Bele lehet savanyodni, hogy nincs senkim. Elhagyott aki szeretett, pontosabban akit én szerettem. Vége a világnak. Igen, iszonyatosan fájdalmas. Könnyű út a letargia. Könnyű semmit sem csinálni, sajnáltatni magunk. Meg is érdemeljük. Fájjon csak. Ahogy fáj, még jobban fog fájni, hiszen nekünk mennyire nagyon fáj. Várjuk a csodát, hogy valaki majd megszán. Ad új szerelmet, ad új munkát, ad pénzt, ad élelmet, vagy ad valamit. Ha nem kapunk, hát Istenem, milyen szörnyű világ, hát senki sem szánja meg a szegény szerencsétlent??? Senki nem veszi észre hogy milyen rossz is NEKEM? Felül kell kerekedni a fájdalmon. Tenni kell, küzeni és harcolni. Neki kell menni a mammutnak, kell a húsa, kell a táplálék. Ja, hogy ez nehéz. Hát igen, iszonyatosan nehéz. Nekem sem fog mindig menni. Én sem leszek mindig ilyen optimista. Ez is biztos. De, hogy többet nem fogok senki és semmi miatt szenvedni és kínlódni éveket, vagy feladni az életem, az biztos.

Süti, közösen rontottuk el, én nagyobban hibáztam és több fájdalmat okoztam. Ok nélkül vagy pitiáner dolgok miatt bántottalak. Tanultam belőle. Igyekszem rendbehozni. Bárhogy is legyen a jövőnk.