Átolvastam újra amiket írtam. Még ezekből is süt az önzés. Az utolsó két írásomat leszámítva. Mérhetetlen önző emberré váltam. Ugyanakkor sok területen önzetlen is voltam. De lehet, hogy csak azért, hogy az érezzem jó ember vagyok, mert adok. Vagyis önző módon vágytam az elismerésre a szeretetre. Nem, mégsem. Tényleg van és volt bennem önzetlenség is. De pont Vele szemben adtam keveset. De miért? Nem értem. Nem tudnék egyetlenegy értelmes magyarázatot adni. Talán azért, mert úgy éreztem, szintén önző módon, hogy nem ad eleget. Igen, többet és többet szerettem volna, mindegy volt mit ad, olyanná váltam, hogy semmi sem elég. Mással szemben jóval elnézőbbé váltam. Most ahogy írom, visszacsengenek Süti szavai. Most értettem meg igazán, amiket mondott. Most értettem meg azok igazságtartalmát. Hallottam, de nem értettem igazán. Pedig olyan egyértelmű, olyan tisztán látható. Tényleg vak és önző voltam. Jóval önzőbb, mint az helyes, vagy elégséges. Mindenkiben van némi önzés, azt hiszem ez természetes. A mértékével és elosztásával lehet baj. Azt hiszem ugyanazt tettem, amit Süti tett velem a kedvességével: másoknak adtam sokkal többet, mint Neki, aki pedig sokkal jobban megérdemelte volna. Nagyságrendekkel jobban.

Ezerszer állítottam be akaratlanul is rossz emberként. Sosem mondtam azt, hogy ő rossz lenne, sőt inkább védtem is, ha beszéltem róla bárkivel. De az önző fájdalmaimat kifejezve mégiscsak rosszként láttattam őt. Nem az a lényeg ebben, hogy ki milyennek látja őt a történtek után, hanem az, hogy én milyennek láttam őt, a kapcsolatunkat és magamat. Most már értem és látom, hogy önző voltam. Nagyon sok téren, és túlzottan. Miért van az, hogy sokszor azt bántjuk aki a legfontosabb nekünk, vagy aki nagyon közel van hozzánk? Talán azért, mert ő megbocsát, más pedig nem? Arra vágyunk, hogy minél többen szeressenek minket? Darabszámilag? Nem pedig "minőségileg"? Hiszen az ő szava, az ő véleménye mindenkiénél több ér. Akkor mégis miért? Miért számít aránytalanul keveset az, amit ő mond, vagy ahogy őt kezelem másokhoz viszonyítva.

Ráébredtem ezekre a dolgokra. Ezekre a hibáimra. Vajon tudok is eszerint élni? Tudnám ezeket a hétköznapokban be is tartani? A hétköznapok monotonitásában? Biztos, hogy nem minden pillanatban. De azt hiszem nagyságrendekkel jobban, mint eddig. Kell egyfajta impulzus, ami újra és újra ráébreszt, hogy hogyan kell élni. Nem tudom még, hogyan kell ilyen rendszeres impulzushoz "jutni". De lehet, hogy lehet olyanná is válni, hogy nem kell figyelmeztetés, és anélkülis mindig és "örökké" be tudom tartani, azt amit igazából vallok és hiszek. Megy ez vajon akkár hosszú éveken át, mindig és mindenkor, minden helyzetben? Ez nagyon érdekes és nehéz kérdés. Lehet, hogy a régi időkben a szükség, a nélkülözés, pontosabban fogalmazva a természeti kincsekhez való közelebbi élet, a nagyobb fokú önellátás hozta olyan helyzetekbe az embereket, hogy gyakrabban gondolkodtak el a világi értékeken? Gyakrabban kaptak kisebb vagy nagyobb fájdalmakat (élelemhiány, betegség, háborúk), amik mint impulzusok közelebb hozták egymáshoz az embereket? Nem tudom. De ez most túlságosan magasröptű gondolat. Nem szeretném most megváltani a világot. Inkább csak levésni a gondolataimat. Hogy megmaradjon nekem. Azt hiszem, nem is rossz dolog egy napló :-)