Igyekszem reálisan értékelni a dolgokat. Téged is, magamat is. Azt hiszem, be kell ismernem, hogy ez most azért némileg csúszik: téged egy picit feljebb, magamat lejjebb értékelem. Nem sokkal, de biztos valamennyivel.

Nagyon "érdekes" dolgokat élek most át. Nem tudom, mennyire normális dolog, de tisztán látom a dolgokat. Úgy érzem legalábbis, hogy tiszták a gondolataim. Nem érzem most magamban a keserűséget, a fájdalmat, hogy eltorzítaná azt amit látok és gondolok. Nem mondom, hogy egész nap ilyen voltam tegnap, hullámzik persze, de meglepően kevés a nagyon rossz időszak, kevés a rossz is. De egyszerűen alapjában véve tisztának, józannak érzem magam. Lehet, hogy ez csak önámítás, vagy pusztán még nem fogtam fel mi is történt, vagy az agyam még nem engedi felfogni mit is vesztettem. Nem tudom, hogy ez csak érzéki csalódás, egy védelmi ösztön. Érzem, felfogom, mit vesztettem. Azt is, amit nyertem. Lehet, hogy mégiscsak ez a jó megoldás? Nem tudom. Nem akarok egyelőre állást foglalni ebben, megvárom, a hátralévő napokat. Ha mondjuk egy hét vagy egy hónap múlva is így érzem, akkor ez a valóság. Ha nem, akkor nem.

Milyennek látom magamat? Nem szeretnék teljes mértékben önelemzést tenni. Annál szerényebb vagyok, hogy a pozitív dolgokat emeljem most ki, és azért fájnak a dolgok belül, ami nyilvánvalóan torzítja az énképemet. Amikor el kezdtem most írni, hogy írjak magamról, úgy döntöttem, hogy csak a rosszakat írom le, illetve azokat a változásokat, amiket az elmúlt évek hoztak, főleg az utolsó fél év, illetve a tegnapelőtti halál. Igen, azt hiszem meghaltam. Nehéz szó, kemény szó. Persze nem fizikálisan, hanem értelmi, érzelmi szinten, de azt hiszem mégiscsak jól fejezi ki azt, ami történt. Nem azért, mert fájdalmas volt, mert kínzott, vagy mert elvesztettem valakit. Hanem azért, mert olyan mértékben változtam meg tőle, ami az életemben gyökeres fordulatot jelent. Bennem változtak meg a dolgok. A belső életem. Persze, a külső körülmények is megváltoztak, nem kicsit, hatalmasat. Elképesztően fontos embert vesztettem el. Akkor is, ha "csak" barátként, de megmarad Süti, akkor is ha adja-az-ég újra együtt leszünk. Mert ő is változott. Ő is más lett. Most mindenképp elvesztettem őt. Ez is hat rám, hogyne hatna. Megváltoztatja az életem, a gondolataim, a vágyaim, a terveim. De most nem is ez a lényeg azt hiszem. Nekem most az a nap, az az éjszaka egészen más dolgot jelent. Egészen más dolog miatt is fontos, egészen más dolog miatt érzem azt a szót a legközelebb a történtekhez, hogy halál. Fájdalmas volt, de újjászülettem. Őszintén mondom, megváltoztam. Félelmetes mértékben. Olyan módon, olyan mértékben, és úgy, hogy biztos vagyok benne, hogy valóban változást hozott. Igen, most be is húzom kicsit a féket, és vissza fogok térni erre újra egy hét, vagy egy hónap múlva. Biztosnak érzem ugyan, de az eszem azt mondja, hullámzós a hangulat, várjunk egy kis időt...

Azt hiszem megkönnyebbültem. Lezúdultak a kövek a szívemről. Nem fogom tudni bántani azt, aki a legfontosabb emberek között van az életemben. Nem azért, mert egyáltalán akartam valaha is bántani, hanem azért is mert mostantól lehetőségem se lenne rá, és ami még fontosabb, olyan változás volt ez, olyan mértékben lettem más, hogy úgy érzem, akaratlanul sem tudnám bántani. Akkor sem ha újra együtt lennénk. Hát igen, ez is lehet puszta önámítás, vagy titkon remélve, hogy hátha mégis elolvassa, és ezáltal elhiszi újra, hogy van közös jövőnk, és ad még egy esélyt, vagyis adnánk még egy esélyt a kapcsolatunknak, hogy hisz bennem, hogy hisz nekem. Biztos benne van ez is, azt hiszem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsen esetleg ilyen tudatalatti célom vele. Biztosan van. De azt hiszem ez természetes. Viszont abból a szempontból ennek nincs is jelentősége, hogy amit írok, az igaz. Így érzem, így látom. Biztos vagyok benne, hogy ez tényleg mind igaz, nem csak átmeneti állapot. Nehéz megmagyarázni, leírni, de egyszerűen érzem. És itt jön a jól ismert tudatos kézifék: akkor lehetek biztos benne, ha hosszabb időn keresztül megmarad ez bennem. Nem tudom elképzelni, hogy tévedek, de hát ugye...

Szóval "terveim" szerint inkább a rosszra kívántam koncentrálni most, illetve a végbement változásokra. De ahogy el kezdtem írni, úgy gondolom, életemben most először teljesen őszinte leszek. Mármint magammal szemben. Sosem tudtam felvállalni magam magamnak. Szerénységem most is küzd egy kicsit, de azt hiszem, azáltal, hogy már talán tudok szembenézni magammal, szintén azt igazolom, hogy valós ami bennem történt, ami bennem történik. Nem hiszem, hogy egy pillanat változtatott meg, ez egy hosszabb folyamat, de ez a sokk kellett ahhoz, mindez a felszínre is tudjon törni. Vagyis le fogok írni mindent, őszintén, amit magamról gondolok. Legyen az jó, vagy rossz. Nincs önámítás, önszerénység. Szembe fogok nézni magammal. Azt hiszem félek is ettől kicsit. De meg kell tennem. Nem másért, nem érte, hanem magamért. (Vicces, úgy érzem, könyvet kellene írnom, illetve, hogy tudnék érni egy könyvet. Olyat, ami kellően tartalmas. Vagy ha nem is könyvet, de egy rövidebb "szösszenetet". Meglátjuk :-) )