Közel egy hét után húztam el a függönyt újra. Azóta napközben is el volt húzva. Valahogy nem volt kedvem fényt beengedni. A másik szobában a reluxa csinál sötétet. Bár majdnem minden nap voltam kint, de nagyon csak nagyon rövid időre, amíg pl. vettem valamit a boltban. Ez sem lesz így sokáig, max. 2 hétig tart ki a "vagyon". Utána vége. Így is alig eszem. Mondjuk nagyon étvágyam sincs. Na persze, ki nem szarja le. Minek nyavajgok én itt, ahelyett, hogy felállnék, szarnék a múltra, Rá, és lépek tovább.

Na ja. Pusztán az a helyzet, hogy nem megy. Igen, már nem is akarom. Már nem érdekel. Várok. Dehogy mire? Ugyanaz minden napom. 5-6 felé felébredek. Internet... Kávé... WC... 10 felé már alig várom, hogy este legyen, hogy vége legyen ennek a napnak is. De nem tudom, mit várok, mert a másnap ugyanilyen lesz. Semmi változás nem lesz. A számlák jönnek, ezt sem tudom fizetni és azt sem. Jön 5-6 óra kínlódás, késő délután már gyorsabban telik az idő. 4-5 felé mintha begyorsulna. Hipp-hopp itt van 8 óra. Valami agymosás a tv-ben, aztán alvás. Majd reggel kelek...

Hányni tudnék magamtól. Márha lenne mit. A tükröt is meggyűlöltem. Hánynék akkor is, ha abba nézek. Na ja, nem muszáj belenézni... Nem is nagyon teszem.

Nem vagyok képes beszélgetni senkivel. Nem is nagyon esik jól, nem is vágyom rá. Kerülöm is a "lehetőségeket". Csak telefonon tartom pár emberrel a kapcsolatot. Pontosabban ők velem, ha hívnak. Ez azért elviselhető még, mert pár perc alatt le lehet zongorázni mindent. Elmondja búját-baját, majd megkérdi hogy vagyok, mondom jól, aztán lerakja... 6-8 perc max az egész. Nem is látja, hogy rohadtul nem érdekel, amiről beszél. Nincs agykapacitásom felfogni miről van szó. Nyomom a közhelyeket, ha érzem, valamiféle választ vár. De nem tűnik fel senkinek. Jól elvannak ezekkel a válaszokkal, végülis ezért hívtak fel. Amikor leteszi, már nem tudom, miről volt szó. Nem is nagyon érdekel.

De akkor mire várok? Talán erőtgyűjtök. Talán arra, hogy valami csoda folytán holnap nem ébredek fel. Állítólag ez a depressziós stressz komoly fizikai, szervi problémákat okoz. Hát jöhetne végre valami heveny agyvérzés, vagy infarktus, mert így kurva unalmas és szánalmas az egész. De semmi... Álmok... Egyre kiakasztóbbak. Szinte minden éjjel Róla álmodom. Mindig játszik velem, mindig ellök, mindig megaláz. Újra és újra és újra és újra.

Egyetlen új vonás volt az elmúlt éjjel. Meghaltam. Minden pillanatát "átéltem". Hehe, milyen paradoxon. ÁtÉLtem a saját HALÁLom.

Megnyugtató volt.

Tessék? Bekattantam? Igen. Tudom. Ésszel még úgy ahogy felfogom. Van-e innen kiút? Nincs, pont ezért nincs. Pont ezért nem fogok senkit magam közelébe engedni. Ebbe senkinek nem szabad belelátnia. Mi értelme lenne? Ha magáraveszi, megviseli, akkor jobb neki, ha nem is ismer engem. Ha meg nem foglalkozik vele(m), akkor meg inkább kerüljön el alabból. Mint M, Ő is hipp-hopp kilépett. Nem foglalkozott velem, mert nem igazán érdekelte mi van velem. Persze, érthető, jött a nagy lehetőség, végre egy férfi, akire fel tud nézni, akivel jól érzi magát, akit nem kell mások előtt szégyellnie, aki végre az ágyban is jó neki...

Hehe, ha akarta volna se lett volna rám energiája. Talán könnyebb is volt neki így, hogy meghúzta Ő is a falat. Felejtés, továbblépés.

Tudtam, hogy ez lesz. Ha nem sikerül akkor, "lendületből" azonnal továbblépni, akkor vége. Így is lett.

Na, jön a düh. Hmmm, eddig ha írtam, lenyugodtam, most fordítva: a viszonylagos nyugodtságot kezdik felkorbácsolni az indulatok. Ez jó, ez kell ahhoz, hogy felkössem a tetves testem egy fára. Vagy szembenézzel egy vonattal.

Jaj, mindig elfelejtem, gyáva vagyok. Ehhez is. Meg szánalmas is. Egy hatalmas csimbókos szarfoszlány. Egy senki. Egy gyáva, gyenge, jellemtelen alak. Aki beszél róla, az sosem teszi meg, ugye????

Csessze meg, vajon fordítva igaz? Ha nem beszélek róla, megteszem (végre)????