Bárcsak tudnám, miért ragaszkodom hozzá még mindig. Bár talán ez a kifejezés, hogy ragaszkodni, nem fejezi ki jól az érzéseimet. Mondjuk úgy, hogy nem tudom elengedni. Azt tudom, hogy a részem, és nélküle soha az életben nem leszek már egész. De nem tudom, hogy miért. Nem tudom, hogy miért játszik a sors ilyen csúnyán velem. Ha tudnám, legalább az okát, talán fel tudnám dolgozni. Valahogy...

De nem tudom. Sem a választ. Sem feldolgozni az elvesztését. Addig világos a dolog, hogy nem szeretett (már). Akkor mennie kellett, ehhez nem is férhet kétség. De akkor miért érzem még mindig ezt a... ezt a... ezt a valamit? Mi a célja, oka, értelme ennek?

Hogy kikészüljek? Az megtörtént, szóval vége lehetne már.

Vagy még mindig vár rám valami fantasztikus dolog ettől a nyomorult élettől? Hát köszönöm szépen eme becses ajándékot, de nem kívánok élni a lehetőséggel. Hehe, ebből még egyfajta szóvicc is összejött: "nem kívánok ÉLNI a lehetőséggel". Frankó. Feketehumor.

Igen, tudom "szar poén volt"... Jajj, erről is a mosolya jut eszembe. A tengerpart. A meleg. A sziklák. És az, hogy idén ezt már mással élte át...

Nem vagyok már épeszű. Csak éppen annyira, hogy ezt még felfogjam. Ha épeszű lennék, akkor nem tennék olyan dolgokat, amiket teszek. Valamint tennék olyan dolgokat, amiket nem teszek. Nem gondolnék olyanokat, amiket gondolok. Gondolnék olyanokat, amiket nem gondolok. De felfogom még a magam módján a külvilágot. Még érzékelek.

De akkor mi az amiben vagyok? Van ennek az állapotnak valami neve?

Olyasmi érzés, mint ahogy a legtöbben elképzelik a halált: testünkből kilépünk, kintről szemléljük magunkat. Hatással nem vagyunk már semmire, de ránk hat a külvilág.

A valóság más. Persze, nem tudhatom, hiszen nem haltam meg... Egyelőre. De szerintem nincs ilyen. A halál sötétséget hoz. Mintha elaludnék, és soha nem kelnék fel többet. Mindezt álom nélkül. Pontosan így képzelem el a találkozást a vasszörnnyel. Te jó ég, hogy néz ki ez a szó? Vasszörnnyel. Lehet, hogy rosszul írom? Nem, elvileg így kell. Egy szörny, ami vasból van, és azzal találkozom.

Megüt, hatalmasat. Az ütéstől azonnal elveszítem az eszméletem. A kerekek darabokra vágják a testem. Vagy ha a kerekek nem is, a hatalmas erőhatás, ahogy dobál, repít ide-oda: szétszaggat. Végtagok erre, végtagok arra. Azonnal beáll a halál. A vér ömlik. Másodpercek alatt lezajlik. Morbid, de érdekes kérdés, mit nevezünk halálnak? Melyik pillanatot nevezzük a halál beálltának? Amikor megszűnik a légzés? Amikor leáll a szív? Amikor leáll az agy (és ezt honnan lehet tudni, érzékelni?) ? Vagy egyéb? Melyik az, amiből nincs visszaút, vagy a fenti esemény után valamennyi idő elteltével lehet kimondani a halált?

Biztosan nagyot üt. Itt nálunk kb. 100-120 km/h óra sebességel robognak. Iszonyatos ereje van. A kanyarból jön elő. Kb. 6-7 másodperc alatt ér oda hozzám, attól számítva, amikor megpillantom. Este, sötétben a fényeit már előbb is látni persze, ahogy egyre jobban bevilágítja a kanyart. Majd hirtelen feltűnik, és egyenesen a szemembe néz. Világítanak a szemei. Jön, rohan felém. Állok, várom. 20 centire elzúg mellettem. Talán picit többre, de nem több, mint fél méter. Egy pillanat alatt belémrobban. A hangja, a huzata, a robogása, ahogy rengeti a kishidat alattunk. 3 másodperccel később már sehol nincs. Csak én állok ott. Árván, magányosan. Meggyötörten. Szomorúan, hogy most sem mertem megtenni azt a nyamvadt lépést. Egy apró lépés kellett volna. Már vége lenne. Vége ennek az őrületnek. Ennek semmi értelme nincs. Mármint: tovább szenvedni. Én már nem leszek az, aki régen, soha többé. Mégcsak hasonló sem. Szó szerint és képletesen is: elfogytam...

Álmomban bátrabb vagyok. Állok a két acél szál között. Várom. Hogy jöjjön, hogy rám rontson, hogy elragadjon, széttépjen, marcangolja szét szánalmas testem. Hallom a robajt, érzem a rezgést. De az érintését már nem. Olyan gyors, hogy abból már semmit nem fogok fel. Úgy képzelem, hogy az utolsó másodperc elnyúlik. Minden elhalkul körülöttem, minden elcsendesedik. Lepörög az életem. Nem szívesen nézem vissza a nagy részét, de muszáj. Itt ez a szabály. Megszegni nem lehet. Majd látom Őt. A mosolyát. Érzem az illatát, a bőre selymességét. A csókja édességét... Ebben a pillanatban a film megsza...