Álmaim, amiket nem élek meg, amiket nem élhetek meg, amik nem lesznek megéltek, vagyis maradnak életlenek.

Sok olyan dolog van, amit szerettem volna elérni, megvalósítani, átélni. De nem lehet. Nem feltétlenül azért nem érem el ezeket, mert már nem élek sokáig. Nem tudom, meddig élek még. De ez a törés, amit a sorstól kaptam, olyanná tett, olyan emberré, aki nem lesz képes megvalósítani mindezeket. Elfújták a tüzem.

Szerettem volna családot. Három kis kócos gyerekkel, egy szerelemmel. Szerettem volna jó apa lenni. Aki tisztességre, becsületességre neveli őket. Olyanokká, akik mindig és minden körülményben tükörbe tudnak nézni. Akkor is, ha ez a zord világ nem a tisztességes embereknek kedvez.

Szerettem volna még tanítani. Tudást, becsületet, tisztességet, önzetlenséget, igazságosságot, emberséget. Jó lett volna újra tanárnak lenni. De nem lehet. Átléptem egy olyan küszöböt, ahonnan visszaút nincs. Megtörtem és elfáradtam. Sem hitem, sem bizalmam, sem türelmem, sem erőm nincs.

Szerettem volna jó ember lenni. Olyan, aki nem gázol át másokon. Segít, de nem vár ellenszolgáltatást. Önzetlenül. Tudni tükörbe nézni.

Elfáradtam. Belefáradtam. Elvesztem.

Ez a nagy mocsár lehúz, felfal. A fájdalom elemészt. Sem testileg, sem lelkileg, sem gondolkodásilag nem vagyok már az, aki képes lenne álmait megvalósítani.

Annyi minden kavarog még a fejemben. Cikáznak a gondolatok. Az életem, az álmaim, a jövőm... De a szavak nehezen jönnek. Nem úgy a könnyek. Azoknak nincs akadály. Torkomba mar. Remegteti gyomrom. Fájdítja fejem. Homályosítja látásom. Bezárja gondolataim.

Eljön a pillanat, amikortól már nem leszek önmagam, amikor már nem leszek mozdulataim és tetteim ura. Már most is vannak üres járatok.

Itt néz a kötél, a csomó rám. Normális dolog ez? Normális az az ember, aki olyanokat ír, amiket én írok ide? Nem! Beteg, szánalmas, gyenge, önző... Egyre jobban haladok efelé, egyre többször és egyre jobban válok ilyenné.

Nem akarom megvárni, amíg teljesen ez leszek. Szeretnék emberként meghalni. Legalább ennyi tisztesség maradjon meg nekem.

Csábít a kötél. Csábít a simogatása, ahogy körbefonja a nyakam. Ahogy gyengéden átölel, magához szorít. Szép lassan elbódít, megszabadít mentális és asztrális fájdalmaimtól. Percek, pillanatok alatt.

Szédülök. Pedig nem ittam egy kortyot sem. Hetek óta nem ittam alkoholt. Vagyis de, egy decit bort, kb. két héttel ezelőtt. De az semmi.

Most olyan érzés pedig, mintha hatna valami. Gyógyszert sem szedek. Semmit sem, nincsenek drogok. Egyáltalán semmi. Mégis szédülök, hányingerem van. Tompulnak az érzékszervek. Egyre gyakrabban. Szánalmas vagyok. Talpra kéne állni, de nem megy. Már nem is akarom. Nekem már nincs...

Csak könnyek vannak. Egy vesztes ember meg nem élt álmai.