Csak úgy bírom ki ezt az idegőrlő állapotot, csak úgy tudok menekülni az őrület elől, ha teljsen bezárkózom. Minden egyes pillanatban koncentrálva irányítani a gondolataimat, érzéseimet, mindentől és mindenkitől függetleníteni magam. Egy üveggolyóban vagyok, vagyis felépítettem magam köré egy kicsi gömböt, amibe semmi nem tud betörni, és amiből nem engedek ki semmit.

Nem beszélek senkivel a bennem dúló dolgokról. Nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom. De ez rettentően kimerítő. Nem is tudom fenntartani minden nap minden percében. Néha eltörik a mécses. Tegnap este is. Azt hiszem, a munkából eredő fáradtság tesz mindig hétvégére gyengévé.

Ilyenkor viszont úgyis egyedül vagyok. Nem is vágyom más társaságára. Vagyis persze, jó lenne. Jó lenne valakivel BOLDOG lenni.

Ördögi kör. Bezárkózom, hogy ne fájjon, hogy ne lássa senki ami bennem van. Így viszont ismerkedni sem lehet, nem találhatok mást, aki... Akarok egyáltalán mást? Nem tudom. Nem megy. Az viszont biztos, hogy a magány még jobban magamba zár. De nem akarom, hogy ezt bárki is tudja vagy lássa. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon, vagy bárki lenézzen a gyengeség miatt. Sőt, nem akarom, hogy bárki bármit is lásson vagy gondoljon rólam.

Vége, ugye? Ugye biztosan így kell lennie?! Hiszen már mást szeretsz. Innen nem lehet visszaút. Már én sem hinném el, hogy nem csak azért jössz vissza, mert esetleg sajnálsz, vagy bűntudatod van, vagy éppencsak elhagyott téged, és akkor jó lesz a második (vagy sokadik) a sorban: vagyis én.

"Bakker!"