Az elmúlt hónapokban egyre mélyebbre kerültem. De nem akartam senkinek se mutatni, igyekeztem - amennyire csak tudtam - leplezni a bennem dúló érzéseket.

Igyekeztem az embereket minél jobban kizárni az életemből. Nem keresem a régi barátokat. Megkértem Őket, hogy ne keressenek. Így kevésbé fogok nekik hiányozni. Hiányozni, ha már nem leszek.

Több naplóbejegyzést is elrejtettem, hogy ne lássa senki. Ne lássa Ő se, mert nem segítene neki. Nem írtam, hogy ne lássa senki, ne legyen nyoma sehol annak, ami bennem van. Nem akartam csak rosszat írni sem. Hittem abban még egy picit, hogy valamilyen csoda történik, és legalább egy picit jobb lesz az életem. De nem.

Újra írok. Nem tudom, hogy holnap is fogok-e, vagy bármikor a jövőben.

Sokat olvastam mostanában olyan emberekről, akik saját döntésből hagyták itt az életet. Kérdőjelek maradtak utánuk: MIÉRT??? Miért nem szóltál, miért nem kértél segítséget???

A miértekre szeretnék itt választ adni azoknak, akikben felmerül ez a kérdés velem kapcsolatban. Mármint felmerül, ha én esetleg...

Igen, szeretnék meghalni. Nem múlik el nap, nem múlik el úgy egy ébren töltött óra sem, hogy ne jutna ez eszembe. De gyáva vagyok. Az életösztön, ami visszahúz...

Már nem érdekel, ha Ő is elolvassa. Már nem fájna neki, mármint már elég messze van ahhoz, hogy annyira ne érintsék meg a gondolataim. Ő már túlvan a nehezén, már nem befolyásolják döntéseit, érzéseit.

De tartozom neki, vagy másoknak azzal, hogy tudják: miért...

Nem tudom, hogy képes leszek-e megtenni, és ha igen, akkor mikor s hogyan. Ha egy picit bátrabb lennék. Ó, az annyira jó lenne.

Persze, fel a fejjel, nem szabad feladni, lesz jobb is, jön majd más, egyszer lent máskor fent... Bla-bla.

A tények másképp szólnak: én szeretem őt. Belehalok minden nap abba, hogy ő már mást szeret, mást ölel, mást csókol, más ér hozzá, másé a szíve, és örökre elment az életemből. Nem, nem volt tökéletes, nem volt a kapcsolatunk sem hibátlan, de különleges. Különlegesen jó. Fantasztikus. Barátság, szerelem, a világ.

Most már nincs. Nem őt keresem másokban, de keresem azt, ami boldoggá tesz, amilyen emberi értékek fontosak nekem. De egyrészt nem megy, hogy Ő még bennem van. Másrészről az is ritka, hogy valakin egy-egy pillanatra elgondolkodjak, hogy talán tetszik... Igen, Ági ilyesmi volt, de ha jobban belegondolok, pusztán védelmi/menekülési ösztön miatt lehetett.

Nem tudok úgy mást találni, hogy Ő még bennem van, de nem tudom Őt magamban mélyre eltenni, amíg nincs más. Ördögi kör, a 22-es csapdája. Nem látom a kiutat.

Másrészről, abból a lelkiállapotból, amibe jutottam - újra - nincs normális kiút. Be kell látnom, életreszóló, komoly sebek. Milyen nőnek kell egy pesszimista, depressziós, összeomlott férfi? Ha lehet egyáltalán férfinek tekinteni. Bár nem nyavajgok, igyekszem megjátszani magam mások előtt, de azért mindent nem lehet. Érződik rajtam.

Nem beszélve az anyagi csődről ami felé haladok... Az utolós munkahelyem iszonyatosan megszívatott. Nem fizettek ki egy komolyabb összeget, ami egyben a vésztartalékot jelentette. Ilyen állapotban még munkát sem tudok végezni, vagy egyáltalán állást keresni. Sodródom a vég felé. A törlesztések elmaradnak... Nemsokára ugrik a lakás is. A számlák sorakoznak. Ó ha a fele meglenne annak, amivel nekem mások tartoznak... De igen, én egy vesztes vagyok: nem megyek utána, nem anyázok, nem verem az asztalt, nem állok bosszút. Hányingerem van ettől a világtól. Azok tudnak csak érvényesülni, akik egyfolytában lopnak-csalnak-hazudnak. Nem tudok és nem is akarok beállni ebbe a sorba. Én sosem leszek gazdag. Könnyen lehet, már boldog sem nagyon.

Az utóbbi hónapokban teljesen megváltoztam. Már sehol sincs az a vidám, kedves srác, akit annyian szerettek (?). Már inkább csak az van, hogy "nagyon eltűntél", "nagyon csendes vagy", "nagyon lefogytál".

Már látom előre, hogy "hát igen, sejtettem, hogy öngyilkos lesz, olyan csendes volt".

Mi értelme? Mármint mi értelme lenne tovább élnem? Nincs különösebb szüksége senkinek se rám. Szüleim... Hehe, jó vicc. Nekem sem hiányoznak. Talán a húgom az egyetlen, de őt szerencsére már elfoglalja a második kisgyerek. A piciknek nem fogok hiányozni, még kicsik hozzá. Talán Szandi (6 éves) fogná fel egy picit. De ilyen korban még szerintem másképp értékelné, főleg egy kegyes hazugsággal.

Nincs állásom, nincs erőm, hogy újat keressek - főleg a mostani gazdasági helyzetben nem egyszerű. De nem megy, nincs türelmem, nincs hangulatom. A "szedd már magad össze" nem segít.

Nemsokára lakásom se lesz.

Boldogság? Á, a közelében sem járok. Sajnos én olyan típus vagyok, hogy belebetegszem a magányba. Az érintés hiányába. A szerelem hiányába. A szüksége van egy lánynak rám hiányába.

Ez olyan, mint az alkoholizmus. Kigyógyulni nem lehet belőle, csak tünetmentes időszakok lehetnek. Nem hiszem, hogy hipp-hopp el fog múlni ez, nyomtalanul, mintha sosem lett volna. Minden szakítás után ide jutottam eddig. Csak mindig egyre mélyebbre.

Teljesen elvitte az önbizalmam. Nem ez volt a célja, de így történt. Szégyellt mások előtt, mindenre várnom kellett a kapcsolatunkban. Mindenért "meg kell küzdenem, dolgoznom". Persze, fiatal volt, tapasztalatalan, én voltam neki az első... A mostani srácnak nem kellett ezeken hosszú, önbizalomcsökkentő hónapokon, éveken átmennie. Könnyű neki így önbizalommal telve benne lennie egy kapcsolatban.

Én nemhogy nullán vagyok, jóval azalatt. Innen nincs kiút.

Nekem a halál megváltás lenne. Csak lenne hozzá erőm!!! Annyiszor gondoltam már végig: miként és hogyan. De erőm nincs hozzá. Mindig van valami, ami visszatart. December 28 óta is jópárszor voltam hozzá olyan közel, de nem ment. De elvileg előbb-utóbb sikerül, ugye???

Feladtam. Semmim nincs. Beteg vagyok. Nem akarok élni, de nem tudok meghalni. Beragadtam ide. Csak szaggat a fájdalom, szét mégjobban.

Talán holnap. Vagy holnapután jön egy olyan negatív roham, amikor kifekszem végre a sínekre. Igen, az kellően gyors és fájdalommentes halál lehet. Igen, gyáva vagyok, félek a fájdalomtól, félek hogy nem lesz tökéletes a kivitelezés, és nyomorékként kell továbbélnem, mármint fizikailag is nyomorék leszek, nemcsak lelkileg.

Álltam már a kiszemelt hely mellett. Erőm nem volt még a sínekre állni. De éreztem a vonat iszonyat erejét. 1 méter választott el, talán 2 attól, hogy megszabaduljak a lelki kínoktól.

Nem hiszek a van élet a halál után elméletekben. Se mennyország, se pokol, se semmi másban. Ott akkor vége lehetett volna. De nem volt erőm ahhoz a pár lépéshez.

Talán holnap, de lehet, hogy ma is járok egyet arra, egy üveg töménnyel a kezemben, hátha.

De legalább egy pici nyomot hagyok magam után itt. Talán választ adok pár embernek arra a kérdésére, hogy miért...

Kincsem! Szeretlek! De innen már nincs visszaút. Már nem lehet visszacsinálni, mégha akarnád se. Nem menne. Soha nem tudnám megbocsátani, elfelejteni ezt a fájdalmat. Ezért nem menne mással sem már. Nem tudok hinni senkiben és senkinek. Semmiben. Magamban sem. Így viszont nemhogy nehéz, egyenesen lehetetlen lenne.

Tudom, hogy nem volt választásod, tudom, hogy sokkal jobb így Neked. Én viszont belehaltam. Ez van. Tudom azt is, hogy vele kapcsolatban nem voltál őszinte. Tudom pl., hogy már október 22 előtt... Na mindegy, ennek már nincs jelentősége.

Ma - újra leiszom magam. Azt hiszem. De tanultam a decemberiből. Nem itthon kell inni, mert akkor nem tudok elindulni itthonról. Majd ott! Hátha. Már a MÁV sem sztrájkol...

Nem lelki zsarolásnak szántam soraimat, mert talán el sem olvasod. De ha valaki megkérdi, miért, akkor legyenek válaszok.

Mindig a jók mennek el...