08-12-28... emlékezetes nap marad az életemben. Ez biztos. Nem tudom, hogy mit fog jelenteni a jövőben, bánni fogom, vagy nem... Nem tudom.

Aznap meg akartam halni. Nem kicsit. Nagyon. Felkészültem rá. Egyszerű volt a "terv". Kés a szívbe. Oda, ami a legjobban fáj. Egy fém penge, ami mélyre hatol, a legérzékenyebb pontomba. Egy hideg, rideg, merev, kemény fémlap. Meg is vettem a célszerszámot. Ott "figyelt" egész este az asztalon. Én a számítógép előtt, üveg jófajta bor nyitva, fájdalmasan romantikus zene szól a fülhallgatón, fénykép az asztalon az imádott lányról. Előttem a kés. Meg akartam tenni. Kellett az alkohol hatalma, hogy tényleg meg tudjam tenni. Biztos voltam benne, hogy aznap menni fog. Végre túl leszek a fájdalmon.

Hogy miért is? Sok volt a fájdalomból. Elég volt a szenvedésből. Tudtam, hogy nem leszek képes mást szeretni. Nem leszek képes még egyszer bizalmat adni valakinek, megadni a legkisebb esélyét is annak, hogy még egyszer valaki ilyen mértékű fájdalmat okozzon. Gyávaság? Gyengeség? Balekság? Igen! Az. Szánalmas, siralmas, elmebeteg!

Pont karácsony után. Azokban a hetekben nem voltam már önmagam. A legkevésbé sem. Mintha egy álomvilágban lettem volna. Homályos képek, tompa hangok, bizsergő-zsibbadt bőr. Nem éreztem az ízeket, az illatokat, az érintéseket, a színeket. Semmit. Mintha egyfolytában félálomban, vagy bódult részegségben lennék. Nem bírtam enni, nem bírtam gondolkodni, nem bírtam érezni. Több, mint 20 kilót fogytam 3 hónap alatt. Gyenge vagyok. Egy szánalmas roncs. Nem akarok ilyen lenni, én is szánalommal tekintettem azokra, akik nem tudnak ilyen dolgokon túllépni, akik képesek ennyire elhagyni magukat. Megértettem több embert, akik egy válás vagy szakítás után évtizedek elmúltával sem képesek továbblépni, új társra találni. Megértettem. Van ilyen, könnyen lehet ilyen.

Van úgy, hogy beleszeretünk valakibe, akiből nincs kivezető út. Aki nekünk TÉNYLEG az igazi, akit nem tudunk és egy idő után már nem is akarunk pótolni mással. Mert nem megy. Mert szeretjük Őt, mert nem kell a második a sorból, mert nem akarjuk mégegyszer átélni a válás fájdalmát. Vagy pusztán azért, mert gyengék vagyunk. De van ilyen.

2008. december 28. Gondoltam a bor majd segít. Át tudja majd szakítani az életösztön gátját, és engedi megtenni. A penge hegye a szívem felett volt. Pont a célra irányítva. Két kézzel fogtam a markolatot. Egy mozdulat hiányzott. Egy pici, bár erőteljesebb mozdulat. De nem voltam képes megtenni. Még a bőrt sem tudtam felsérteni. Semmi. Gondoltam, "sebaj", itt egy forgalmas vasútvonal. Talán nincs sztrájk. De addigra már annyira sikerült magamba erőltetnem a hegy levét, hogy menni is képtelen voltam. Dugába dőlt a terv. Nem sikerült.

Megírtam Neki levelekben, hogy épp hol tartok a tervemben, folyamatosan mentek neki a levelek, hogy kitől, hogyan, miként búcsúzzon el a nevemben. Azt is, hogy miért teszem, hogy mit érzek iránta. Persze "kiakadt" tőle, mert fájt neki. Telefonon is beszéltünk aznap este.

Azóta nem iszom. Nem tudom még, hogy jobb lett volna vajon, hogy sikerül, vagy jobb így, hogy nem. Vagy? Nem tudom, mi lesz, mifelé tartok, mit hozhat a jövő. De teljesen kilátástalan az életem. A szó szoros értelmében: nem látom a jövőt. Nem látom az életem értelmét. Miért kellene élnem? Mi a célja velem az életnek? Mivel járulok hozzá a természet körforgásához? Mi a szerepem az evolúcióban? Nagy kérdések? Vagy csak szánalmas merengés? Jó kérdés. Nem tudom a választ. Nem véletlen a természetes szelekció. Ki kell hullnia a "férgesnek", annak aki nem képes túlélni a környezeti hatásokat. Ez nem fizikai, ez érzelmi fájdalom, de ugyanúgy a világ része, ugyanúgy kiválasztódási alap.

Azóta egy cseppet sem jobb, könnyebb élni. Azután újév alkalmából beszéltem vele telefonon, de kérte, hogy ne hívjam, majd keres ő, ha túlteszi magát december 28-án. Meg tudtam állni, hogy ne hívjam, ne keressem. 1 hónap telt el így, írt sms-t, hogy "gondolok rád", illetve 1 héttel ezután, hogy jól vagyok-e. Még egy héttel később hívott. Furcsa volt hallani a hangját. Nehezen tudtam hova helyezni a dolgokat. Fájdalmasan jó volt hallani felőle. Ezzel a kettős érzéssel: fájt is, jó is volt. Kérte: találkozzunk. Vagy talán "csak" felajánlotta. Találkoztunk. Tegnapelőtt este. Nehezen indítottunk. Teljesen "közömbös" témákkal, amik bár érdekesek, fontosak, de így, hogy 3 hónapja nem láttam, 1 hónapja nem is hallottam felőle... Nehéz volt. Szörnyen fájdalmas. De jó volt látni. De amikor az ajkaira néztem, vagy végignéztem rajta, nem tudtam nem arra gondolni, hogy mással...

Miért ilyen fájdalmas ez? Miért fáj, hogy más ér hozzá. Mi fáj vajon jobban: a testi vagy a lelki "hozzáérés"?

Összetörtem, újra összetörtem. Éreztem én, hogy még rosszabb lesz nekem a találkozás után. De valahogy bennem volt: szembe kell nézni a nehézséggel. Ráadásul éreztem rajta, tényleg szeretne Ő is találkozni. Szerettem volna segíteni Neki, hogy lássa: megvagyok. Nem sikerült. Pedig igyekeztem magamba zárni az érzéseket. De nem ment. Nagyon fájt.

Többet nem akarom ezt érezni. Soha többé. "Világgá megyek." El messzire. Nem tudom még, hogy pontosan melyik szegletébe a világnak, de el innen. El messzire. Nem szeretnék visszajönni soha többé. Nem szeretnék visszanézni. Lassan két hónapja dolgozom ezen a "projekten". Szép lassan építem le az emberi kapcsolataimat, hogy ne hiányozzak senkinek. Kiléptem a munkahelyemről. "Elköszöntem" néhány baráttól. A Vele közös barátoktól, mert olyan szinten tett "ámokfutóvá" egy-egy velük való baráti találkozás, hogy... Nem (csak) magamra, hanem másokra is. Eszetlenül az úton, alattam egy autó. Mi lett volna ha... Időben álltam le. De nem könnyebb.

Elmegyek messzire. Nem lesz nekem ettől könnyebb. Nem fogok tudni eltűnni magam elől, vagy a problémáim elől. Nem fogok kevésbé szenvedni, sőt! De legalább nem látják a nekem fontos emberek a kínlódásom. Nem látnak amikor... Nem látnak meghalni. Nem fognak róla tudni. Itt nem megy. Álmaimban szerepelt mindig is, hogy legalább egy kicsit világot lássak. Ha ott sem lesz jó, vagy legalább egy picit jobb, akkor legyen vége.

Nem tudom mi lesz. Teljesen padló. Hónapok óta nem tudtam nevetni. Pedig mindigis igazi mókamester voltam. Mára elmúlt ez. Nem vagyok jó társaság. Csendes lettem. "A csendes ember nem jó társaság...", mint ahogy az Edda is dalba foglalta.

Miért nem próbálkozom mással? Találkozni, randizni... Próbálkoztam, de nem megy. Olyan szinten blokkolok le, hogy az már szánalmas. Nem tudok két értelmes mondatot kinyögni. Sőt, még egyet sem nagyon. Unalmas, erőltetett jópofaság, gyenge "poénok", hogy mégis viccesnek tűnjek. Hányingerem van magamtól.

Netes társkeresés... Kabaré, kb. 6-8 lánynak írtam, egyetlen egy válasz sem érkezett. Még valami elutasítás féle sem, vagy legalább annyi, hogy bocs, de gáz vagy. Semmi.

Netes "randiszolgálat", amolyan nagy társaságos "szingli-parti". Szánalom... Nem tudtam beszédbe elegyedni senkivel sem. Még egy ártalmatlan, közömbös témában sem. Kifejezetten rosszul éreztem magam. Szánalmasnak éltem meg, úgy, hogy "mit keresek én itt?", ez nem az én világom, nekem ez nem megy!

Soha többet, én így nem. Se lehetőségem, se erőm, se önbizalmam nincs az ismerkedéshez. Semmilyen formában. Egyedül a munkahelyen sikerült többé kevésbé feloldódnom, de ehhez is hónapok kellettek. Így senkivel nem fogok tudni közelebbi kapcsolatba jutni.

Ági... Hát igen, továbbra is itt ül mellettem. Még 2 hét... Ennyi időm van még itt. Hiányozni fog. Furcsa érzéseket hozott elő belőlem. Olyanokat, mint Melinda. Nagyon hasonlókat. "Természetesen" nem lesz, nem is lehet közöttünk semmi. Boldog, szerelmes, nemsokára házas... Ma éjjel mégis vele álmodtam. Most először. Nem félálomszerű álmodozás volt, hanem rendes álom. Összejöttünk, de még a barátja is valahogy ott volt. Féltékeny volt természetesen. Ebből adódtak konfliktusok. Ekkor ébredtem fel az éjszaka közepén. De annyira valóságosnak tűnőek voltak az érzések. Annyira jó érzés volt. Egy röpke időre boldognak éreztem magam. Álmomban... Az ébredés pont ennyire volt keserű. A nihil, a semmi. Itt ül, én pedig arról álmodozom, hogy átölelem, megcsókolom, szeretem.

Tudom, fel "kéne" ébredni. Ebből az álmodozásból is, és újra valami apró értelmet találni ebben a kusza világban. Így semmi értelme nincs. Hit, remény, bizalom, önbizalom, erő, boldogság, egészség nélkül? Így? Minek? Miért? Kiért? Felesleges...